Mielőtt a mai értelemben vett írás kialakult volna, az emberek már kitaláltak és használtak olyan segédeszközöket, amelyek segítséget jelentettek az elfelejtett momentumok felidézésében, illetve fontos események, dolgok közlését is lehetővé tették. Ezeknek az írást megelőző jelrendszereknek a tanulmányozására lehetőségük adódik az afrikai, ausztráliai, csendes-óceáni szigetvilágban élő természeti népeknél, másrészt viszont az ún. civilizált népek is megtartottak népszokásként régi közlésmódokat. Ilyenek voltak:

Rováspálcák

Az emlékezet felfrissítését szolgálják, hiszen elsősorban a kölcsönadott értékeket, adósságokat tartották nyilván úgy, hogy az összeg nagysága a botra kerülő bevágások (rovások) módjából és számából derült ki. A rovásfákon jobbról balra követték egymást a jelek. Kelet-Európában a csikósok, juhászok és más állattartók a következő jelöléseket használták: egy, öt, tíz, hat, ötven Angliában a 1834-ig szokás volt az adófizetést rováspálcákon nyugtázni. Ebben az évben égették el a rovásbotokat a parlament (!!!) épületében, amely ettől ki is gyulladt. A rováspálcákra való feljegyzések hagyományát őrzi nyelvünkben a "sok van valakinek a rovásán" kifejezés. Bár a szokás már eltűnt, a nyelv még "emlékszik" rá.

Hírnökbothírnökbot

Részben az emlékezetet támogatták, de egyben titkos üzenetek küldésére is alkalmasak voltak ezek az ausztráliai őslakosok által kifejlesztett eszközök. Ha a feljegyzéseket maga a hírnök is el tudta "olvasni", akkor számára segítséget jelentett az üzenet tartalmának felidézésében - egyben igazolásként is használhatta egy-egy veszélyesebb küldetés esetén. Amennyiben a küldött nem ismerte az üzenetet hordozó jeleket, akkor a feladó és a címzett biztosíthatták annak titkosságát.

Csomójelek

Ma is használjuk ezt a figyelmeztetést: "Köss csomót a zsebkendődre", ha arra hívjuk fel a másik ember figyelmét, hogy nagyon fontos dolgot kell megjegyeznie. A kínai hagyomány szintén a csomójeleket tartja az emlékeztetés legősibb eszközének. A kínainál jóval bonyolultabb csomórendszer maradt fenn az inkák, Peru őslakói hagyatékában. A 15-16. század fordulóján hatalmuk Peru, Bolívia és Ecuador területére is kiterjedt, a egy ekkora állam már nem nélkülözhette a gazdasági kimutatásokat. A kipuk - így hívták a csomós fonalakat - gyakorlatilag statisztikák, tehát számadatok feljegyzésére szolgáltak. A kipu alapzsinórból és rákötött mellékfonalakból állt. A zsinór színe a tárgyat jelezte, amire az adatok vonatkoznak: pl. a sárga az aranyra, a fehér az ezüstre, a zöld a gabonára, a kék a vallás dolgaira, a bíbor a hadsereg ügyeire, a vörös az inkák vagyontárgyaira vonatkozóan adtak mennyiségi felvilágosítást annak, aki meg tudta fejteni őket.

A rózsafüzér

Eredetileg a buddhista szerzetesek találták ki ezt az emlékeztető eszközt, amely különböző színű és nagyságú gömböcskékből állt, s a hívő ember számára megkönnyítette az ájtatosságok szabályos elvégzését. A katolikus egyház is ebben a funkcióban - bár más teológiai tartalommal felruházva - hasznosította saját hitéletében.

Kagylófüzér

A Nyugat-Afrikában élő négerek üzenetváltásra használták, használják napjainkban is a kaurikagylókat. Ezeket a füzéreket arakónak hívják, és a kagylók száma, helyzete határozza meg az üzenet tartalmát. Pl. két kagyló nyílásával egymás felé fordítva a barátságot, fordított helyzetben pedig az ellenségeskedést jelzi.
Az észak-amerikai indiánok is használtak kagylókat, de már nemcsak a szám illetve a helyzet volt tartalmilag meghatározó, hanem a színek is, Ezeket a színezett füzéreket hívták vampumnak. Gyakran előfordult, hogy övet készítettek belőle, és ebbe szőtték bele magát az üzenetet.

Tulajdonjegy (billog)

Állattenyésztéssel foglalkozó népek használták ezeket a jeleket, így jelezvén a tulajdonos kilétét. Az állattartó gazdák egy vaspálcára rávésettek valamilye kis ábrát, amelyet megtüzesítve az állatok bőrébe vagy szarvába nyomtak, a billoggal mások számára is egyértelművé téve a tulajdonos kilétét. A leggyakoribb jelek közé tartoztak a madárláb, kereszt, kör, csillag, sarló, kehely, szív.

Fejlődés a barlangrajzoktól a betűírásig

Az őskorral foglalkozó kutatók a mai napig sem tudták egyértelműen megállapítani a barlangrajzok funkcióját. Mi célt szolgáltak? Csak tehetséges művészek akarták így bemutatni az őket körülvevő világot? Esetleg valamilyen esemény emlékét kívánták így megőrizni maguk és az utókor számára? Előfordulhat, hogy a rajzok mágikus hatalommal rendelkeznek, a vallási szertartásokon játszottak fontos szerepet? A kérdések árnyalt és pontos megválaszolására a hatalmas időtávlat miatt nem valószínű, hogy sor kerülhet, az írás története kapcsán talán nem is ez a fontos. Számunkra igazán lényeges kérdés a rajzok átalakulása lehet. A kőkor korábbi szakaszaiból származó leletek nagyon élethűek, színesek - itt példaként az altamirai vagy a Lascaux-ban talált gyönyörű barlangképek említhetők. Ám a mezolitikum (Kr.e.9000 k. - Kr.e. 5000 k.) sziklarajzain már mozgásban ábrázolták az embert és az állatokat, ráadásul egyre stilizáltabb formában, csak pár vonással, a lényegre szorítkozva utaltak az ábrázolandó tárgyra, személyre. Ez az átalakulás vezetett el a képírás jeleihez. A képírás (piktográfia) jellemzője, hogy jelei bármilyen nyelven "olvashatóak", hiszen nem hangértéket jelöl egy-egy ábra, hanem az ábrázolt tárgyra utal. A piktográfiából fejlődött ki a fogalomírás (ideográfia) akkor, amikor a jelek már nemcsak a konkrét tárgyra utaltak, hanem az ahhoz kapcsolódó elvont fogalmakra is. Így például a láb képe a menés, járás jelentését is kifejezte. Ez a változás azt feltételezi, hogy azok, akik e jeleket értelmezték, azonosan oldják fel, foglalják szavakba azokat. Mindehhez szükség volt egyfajta közmegegyezésre, hiszen komoly együttgondolkodást feltételezett az írás - olvasás képessége már ezen a viszonylag alacsony hatékonyságú szinten is. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy bár a valóság egyre nagyobb szeletét voltak képesek így rögzíteni az írástudók, az ideogrammák nem rögzítettek hangértékeket, ezért különböző népekhez tartozó, más nyelvet beszélő emberek is értették jelentésüket. Amikor egy-egy jel már nemcsak egy fogalmat jelölt, hanem a szó hangalakját is kifejezte, akkor beszélhetünk a szóírás megjelenéséről, Ekkor vált lehetővé, hogy a hosszabb, többtagú szavakat egymás mellé rajzolt jelekkel ábrázoljanak. A tudósok többsége a szóírást tekinti az írás legősibb formájának. Evvel a módszerrel pl. a padló szót a pad és egy ló képének egymás mellé rajzolásával tudnánk visszaadni. Az ismeretek bővülése, az új fogalmak, földrajzi vagy személynevek leírásának problémája azonban megkívánta az eddig használt írásmódszer átalakítását. A szavakat elemekre bontották fel: szótagokra, betűkre - így jóval nagyobb variációban álltak rendelkezésre. Azt az írásfajtát, amikor egy-egy rajzjegy már csak egy-egy szótagot jelöl, szótagírásnak, amikor egy-egy ábra egy-egy hangot érzékeltet, betűírásnak nevezzük.