Arisztotelész, (görögül Ἀριστοτέλης ), i. e. 384 - i. e. 322) görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnal együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói közé tartozik. A kiemelkedő makedón fejedelem és istenkirály, Nagy Sándor nevelőjeként az egész antik világra is bizonyos hatást gyakorolhatott.

Arisztotelész

 

Arisztotelész, a görög gondolkodás e nagy alakja Sztageira, későbbi (és mai) nevén Stagira városában született, innen nyerte egyik állandó melléknevét: a Stagirita. Szülővárosában szobor hirdeti fennen a tiszteletet, amit az utódok több évezreden át is megőriztek. Nemcsak a legtöbb, modernnek tekintett tudományban jeleskedett, s tett hozzá mindegyikhez valami értékeset, valami olyat, ami az illető ismeretterület felfogását, tárgyalását sokszor évezredekre meghatározta; nemcsak a filozófiában, a nyelvészetben, a matematikában, a fizikában, a biológiában, a pedagógiában, a politikatudományban sikerült maradandót alkotnia, sőt ezek közül többet és másokat is tulajdonképp megteremtenie, de az irodalomelméletben s mi több, az irodalomban is; különben az antik próza egyik legnagyobb mestere, Cicero aligha áradozott volna az arisztotelészi előadásmód „arany folyamáról” (flumen orationis aureum), amely irodalmi művek mellett a világos, de élvezetesen olvasható tudományos értekezés műfaját is megteremtette. Sajnos nemcsak szépírói munkái, hanem sok más műve is az utókor számára, úgy tűnik, végleg megsemmisültek, különösen melyeket a nagyközönség számára írt és melyek már életében népszerűvé tették, de a megmaradtakból - Fizika, Metafizika, Etika, Politika, Poétika és mások - is több életműnyi anyag kitelik.

Arisztotelész mesterével, Platónnal együtt az európai filozófia legmeghatározóbb alakja, a szókratészi hagyomány folytatója. A középkor végére a Biblia mellett Arisztotelész és munkássága vált a „magasabb” kultúra meghatározó tekintélyévé szerte Európában, úgyhogy ha csak ezt a szót (másik állandó melléknevét) mondták: a Filozófus, az kizárólag Arisztotelészt jelenthette - (bár ez már-már egy „hamis”, átinterpretált Arisztotelész volt, lásd később). De nemcsak az európai kultúra tartja magát az örökösének: Keletet is ő hódította meg a nyugat tudományának, a keresztényeknél, araboknál, zsidóknál egyaránt a legnagyobb tiszteletben állott.

Arisztotelész élete

Korai évek

Sztageirában, a Khalkidiké-félszigeten fekvő Thrákiai görög gyarmatvárosban született a 99. olimpiász első évében, a mi naptárunk szerint i.e. 384 március 7.-én. Apja, Nikomakhosz, orvosa és barátja volt II. Amüntasznak, Macedónia királyának Pellában. Talán az orvos családból eredeztethető Arisztotelész biológiai és természettudományos érdeklődése; például Galénosztól tudjuk (Anatom. Administr., II.1., vol. II. 280 K.), hogy a görög orvoscsaládokban nevelődő ifjak boncolni tanultak. Anyja neve Phaisztisz volt. Amüntasz legkisebb fia, Fülöp, a későbbi király, körülbelül egykorú volt Arisztotelésszel, és valószínűleg már akkor megszerette, úgyhogy később rábízta fia, Sándor nevelését. Arisztotelész még nem volt 17 éves, midőn apja meghalt. Szülei iránt élete végéig a leggyöngédebb hálát őrizte meg szívében.

Az Akadémia

17 vagy 18 éves korában (i.e. 367. körül) Athénba ment, s a hagyomány szerint a nagy filozófus, Platón tanítványa lett annak Akadémiáján. Ámde Platón ekkoriban elhagyta Athént, és három évig Szicíliában maradt, így Arisztotelész 20 éves kora előtt nem lehetett tanítványa Platónnak. Az viszont biztos, hogy kb. 18-20 esztendőt valóban Platón társaságában töltött.

Önállósága fokozatosan, de korán nyilatkozott, egyes nézeteiben hamar eltért mesterétől, s ezt nem titkolta; így meglehet, hogy Platón tényleg mondta: „Xénokratészt sarkantyúzni, Arisztotelészt zabolázni kell”. Arisztotelész házát Platón állítólag az Olvasó házának, őt magát pedig az iskola eszének mondotta. A kezdeti baráti viszony valamelyest hűlt ugyan, de Platón haláláig megmaradt; egyáltalán nem igaz, hogy Arisztotelész nem tisztelte eléggé tanítóját és háládatlan volt iránta, sőt mielőtt Etikájában Platón eszmetanának cáfolatába kezd, a személyes barátság érzelmeit fejezi ki iránta, de - mint mondja - a tudományban néha félre kell tenni a személyes érzelmeket és csak az igazság védelmére gondolni: „és ámbár az igazság és a barátság, mindkettő igen drága előttem, szent kötelesség elsőséget adni az igazságnak” (Nikomakhoszi Etika, 1096a 11.-17.). Több más művében is Platón követőjének nevezi magát (Metafizika 990b 16), és fájlalja, hogy tudományosan cáfolnia kell azokat, akik gondolkodásban is annyira közel állnak hozzá. Az Arisztotelész-kutatók körében általánosan elfogadott nézet szerint a Stagirita életművét úgy a leghitelesebb felfogni, mint folyamatos, lassú, de sohasem teljes távolodást Platón eszméitől; semmiképp sem mint az azokkal való radikális szakítást.

Platón életében komoly tanítói tevékenységet nem folytatott, bár adott retorikai oktatást, mint Iszokratész versenytársa (akitől esetleg maga is tanult annak idején retorikát, és akit műveiben sokszor idéz); 20 évig volt Platón tanítványa annak haláláig (i.e. 347).

Utazások, Nagy Sándor

Platón halála után, valószínűleg az Akadémia új vezetőjével, Szpeuszipposzszal való ellentétek és politikai okok, a makedónellenes hangulat megerősödése miatt Kis-Ázsiába utazott Platon egyik legbuzgóbb hívével, Xenokratésszel Hermeiászhoz (latinosan Hermiász), Atarnea fejedelméhez, aki azelőtt hű tanítványa volt. Itt a müsziai Asszosz városában telepedett le, ahol az itt élő jelentős és elég szervezett platonista közösség - tulajdonképp egy helyi kis Akadémia - szellemi vezetője lett. Valószínűleg itt írta Metafizika c. művének legrégebbi részeit, az A és B könyvet, melyekben még egyértelműen mint a platonizmus híve többes szám első személyben beszél („mi, Platón tanainak követői”).

Hermeiász országát és a térséget azonban hamarosan, i.e. 344-ben elfoglalták a perzsák, Hermiászt árulás által lefogták, s a helyi szatrapa fogolyként elküldte őt a perzsa uralkodóhoz, Artaxerxészhez, aki keresztre feszítette. Arisztotelész egy gyönyörű himnuszzal áldozott az elhunyt emlékének, kinek sirföliratát is ő irta (s melyből kiviláglik, hogy álnokság végzett barátjával). Arisztotelész elvette Hermeiász fogadott és/vagy testvére leányát, Pytiaszt is, és a Mitylénében található Leszbosz szigetére költözött, itt élt két évig. Házassága boldog volt; végrendeletében meghagyja, hogy egy sírba temessék feleségével. Aligha kétséges, hogy Arisztotelész Leszboszon teljesítette ki állatrendszertani ismereteit, melyek kutatásába már korábban belekezdett, a tengeri és egyéb élőlények végtelen változatosságának hatására keletkezett biológiai tapasztalatai igen erősen rányomják bélyegüket Arisztotelész logikai munkáira is (erre utal a a logikai fajok, nemek és kategóriák bevezetése és egész hierarchiába rendezése, de a logikai művekben előforduló rengeteg állat- és növényrendszertani példa is).

343-ban II. Fülöp meghívta, hogy 12 éves fiát, Alexandroszt, a későbbi Nagy Sándort nevelje. Arisztotelész 4 éven át volt Alexandrosz nevelője, ennek 16. évéig, és nagy hatással volt reá. Nagy Sándor mindig őszinte, igaz tisztelettel viselkedett régi tanítója iránt, aki főleg erkölcstanra, politikára, ékesszólásra és költészetre oktatta, és néhány művet külön e célra irt. Rendesen Pellában tartózkodtak, néha Sztageirában, melyet (minthogy a jó II. Fülöp király egy korábbi hódítása során földig rombolta) Arisztotelész kedvéért újra fölépíttettek romjaiból. Arisztotelész vélhetően ekkor kezdte írni vagy kigondolni Politikával foglalkozó művei kezdeményeit, két értekezést írt tanítványa számára (A monarchiáról, A gyarmatokról).

A Lükeion professzora

E feladat befejezte után Arisztotelész 335-ben Athénbe tért vissza, ahol 13 évig megszakítás nélkül maradt, s hol iskolát nyitott - ötven éves volt ekkor - a Lykeion nevű gimnáziumban, melynek szomszédságában Apollón Lykeios temploma állt, amelyet az egykor Szókratész kedvenc sétáló- és vitatkozóhelyéül szolgáló liget vett körül. A gimnázium fedett oszlopcsarnokában (vagy esetleg csak árnyékos fasoraiban), a perípatoszban (περίπατος), melyekről az iskola később a nevét kapta, tartotta Arisztotelész előadásait. Az a hagyomány, hogy a peripatetikus (szó szerint „körbesétáló”) iskolában a tanítás kizárólag körbe-körbe sétálás közben folyt volna, szinte biztosan legenda. Erről tanúskodik az, hogy fennmaradtak vázlatok több előadásról is, Arisztotelész pedig számtalan helyen utal rá, hogy előadásait ábrákkal illusztrálja, ami sétálás közben nehéz lett volna; továbbá szinte minden görög filozófiai iskola az előadások és viták helyszínéről kapta a nevét, nem pedig a tanítás módjáról, nagyobb közönség számára tartott előadáskor a hallgatóság bizonnyal ülve emésztette a bölcsességeket. Arisztotelész az iskolában bizonyos rendet és fegyelmet tartott: az iskolának volt feje (archontes), kit mindig tíz napra választottak. Évente többször valamennyien együtt ebédeltek.

Arisztotelész kétféle előadást tartott; az egyik a haladóknak (eszóterikusok = bentlakók) szólt, a filozófia legnehezebb kérdéseiről, ez volt az akroamatikus előadás, a másik, a nagyobb, bejáró közönségnek szóló, az exóterikus. Ugyane két csoportra osztotta írott műveit is, de sok írott exóterikus műve közül sajnos egy sem maradt fennt.

E tizenhárom év alatt írta meg legtöbb nagy munkáját. A hagyomány szerint Nagy Sándor fejedelmi bőkezűséggel segítette egykori tanítóját: Pliniusz szerint állítólag több ezer ember foglalkozott a filozófus számára azon állatok, növények és természeti ritkaságok szakszerű összegyűjtésével, melyekre Arisztotelésznek szüksége volt. Mások (például Strabo) mondják, hogy Nagy Sándor 800 talentumot adott Arisztotelésznek, hogy lehetségessé tegye tudományos kutatásait és rendkivül gazdag könyvtára összeállítását. Csak a sors rendkívüli kegye, hogy a nagy király és a nagy tudós ily baráti viszonyba kerültek, tette lehetségessé az ókor legnagyobb tudományos emlékeinek keletkezését; bár miután Nagy Sándor egy ellene szőtt összeesküvés felfedezése után megölette Arisztotelész unokaöccsét, Kalliszthenészt, meghidegült a viszony a gyászba döntött filozófus és a király közt.

Késői évek

Hat évvel később Nagy Sándor meghalt; birodalmában megkezdődött a bomlás, a Nagy Sándorral és a makedónokkal közeli kapcsolatban álló, s ezért „gyanús” Arisztotelészt a macedón-ellenes párt - köztük olyan Akadémisták, akik régebben a legközelebbi barátai voltak, illetve egyes szakmai ellenfelei - azonnal üldözőbe vette és istensértés (ασεβεια = aszebeia, „istentelen cselekedet”, szentségtörés) ürügye alatt a bírák elé állította. Azzal vádolták, hogy oltárokat emelvén elhunyt első nejének és Hermiásznak, az isteneket megsértette. Arisztotelész, mint azt bizonnyal Szókratész kivégzésére célozva mondta, „hogy megkímélje az athéniakat a filozófia elleni második merénylettől”, 323-ban elmenekült Athénból. Egy évig élt Chalcisban, de 322 szeptembere táján, kevéssel Démoszthenész halála előtt ő is meghalt. Némelyek szerint öngyilkosságot követett el (méreggel vagy a tengerbe vetette volna magát), ám, mivel e vélekedésnek később csekély alapját sem sikerült kideríteni, valószínűbb, hogy inkább régi gyomorbaja okozta halálát.

Jelleméről

Külső és belső jelleméről nagyon kevés forrás maradt fennt, melyek se nem megbízhatóak, se nem egymással összeegyeztethetőek. Sok forrás szerint „alacsony, kopasz és pipaszárlábú”, beszédhibás emberke volt, aki bizonyos hedonisztikus vágyainak nem mindig bírt ellenállni, azonkívül hajlamos volt a cinikus, ellenfeleit megszégyenítő iróniára, továbbá hivalkodóan öltözött. Hozzá kell tennünk azonban, hogy az ilyesfajta jellemzések általában ellenfeleinek műveiben vagy azoktól vett idézetekben fordulnak elő. Más források (pl. néhány fejszobor) a görög férfiideálnak megfelelőnek ábrázolják, egyes anekdoták pedig nagyon is jellemes, empatikus egyénnek álítják be. Az egyik ilyen pl. Arisztotelész utódjának kiválasztásáról szól a peripatetikus iskola élén. A helyre többen pályáztak, de a szóba jövő két személy a Leszboszról származó Theophrasztosz és a Rhodoszról származó Eudémosz voltak. Arisztotelész sokáig halogatta utódjának megnevezését (egyiket sem akarván megbántani), majd egy nap borivás közben a két jelölt jelenlétében azt kérte, hozzanak neki két pohár bort („mert amit most iszom, nem elég ízletes”), egyik leszboszi, másik rhodoszi termés legyen (mindkét sziget híres volt borairól). Mindkettőt megkóstolta, majd csak annyit mondott: „Mindkettő kitűnő, bár a leszboszi tűnik édesebbnek.” Ezzel eldőlt, hogy Theoprasztosz lesz az utódja, Arisztotelész pedig szellemesen elkerülte a győztes direkt néven nevezését, és kihangsúlyozta, hogy a mindkettő alkalmas lenne a feladatra (ahogy mindkét fajta

Művei

Művei részint párbeszédek (dialógusok), részint értekező előadásúak; az előbbiekből alig maradt ránk valami. A munkák meglevő gyűjteménye bizonyára Andronikosz kiadásán alapszik. Arisztotelésznek számos műve elveszett, amint két ránk maradt jegyzékből kitűnik. Az egyik, melynek szerzője egy Ptolemaiosz nevű peripatetikus, ezerre teszi Arisztotelész könyveinek számát.

Arisztotelész saját műveit, azok tudományos célja szerint, két csoportra osztotta. Az exóterikus művek a nagyközönség számára készültek, gyakran dialógus formában, irodalmiasabb köntösbe öltöztetve. Az akroamatikus („hallásra való”) vagy iskolai művek pedig az értőbb közönség, általában legközelebbi tanítványai számára készültek, és saját felfedezéseit tartalmazzák. Ez utóbbiak sokszor nagyon kevéssé kidolgozottak, vázlatosak és igen nehezen olvashatóak.

Az akroamatikus műveket a kommentátorok tovább osztották. A hüpomnématikus (kb. „emlékezet alapján írt” ) iratok vázlatosabb feljegyzések, melyek sokszor csak adattömegeket tartalmaznak a természeti jelenségekről, a tudományok és a matematika történetéről; a szintagmatikus (kb. „megszerkesztett”) írások pedig az egyes tudományok rendszerező kifejtései. Az arisztotelészi iskolai iratok programjával Arisztotelész Platón nevelési programjára válaszol: szemben Az Állam VII. könyvében az ideális állam vezetői számára előírt, a matematikai tudományokból kiinduló és a dialektikában kiteljesedő egységes tanmenettel, az iskolai iratokban megtestesülő aporétikus módszer a filozófiai megismerést a legkülönbözőbb empirikus ismeretek és nyelvhasználati konvenciók teljeskörű feldolgozása során felmerülő nehézségek – az aporiák – feltárására és a róluk szóló teoretikus számadásra alapozza.

A műveket tartalmi-ismeretterületi alapon – hogy milyen tudományokkal foglalkoznak – négy csoportba szokás osztani:

  1. logikaiak,
  2. természettudományiak,
  3. metafizikaiak
  4. etikaiakra.

Logikai művek: az Organon

A logikaiak, melyeket Organon („segédeszköz”, „szerszám”) név alatt csak később, az i. sz. VI. század táján a bizánci időkben foglaltak össze, ezek:

Nem tudjuk biztosan, ez az összefoglalás és a művek sorrendezése mennyire érinti Arisztotelész eredeti szándékait, és ez ma már nem is kideríthető, mert a tanítványok és kommentátorok teleírták a műveket olyan részletekkel és megjegyzésekkel, melyek össze-vissza hivatkoznak nyilvánvalóan később írt munkákra. Az i.sz. 200 körül élt peripatetikus kommentátor, aphrodisiasi Alexandrosz alkalmazta a logikai művek megjelölésére az „organon” (ớργανον), azaz „eszköz, szerszám” elnevezést, minden bizonnyal a bevett iskolai szóhasználatnak megfelelően (már Kr.e. 50 körül a rhodoszi peripatetikus, Andronikosz is ilyen cím alatt adta ki e logikai munkákat.

Az Organon kifejezetten akroamatikus jellegű, használták a Lükeionban folyó tanításhoz. A mű színvonala erősen változó: néhol majdnem olyan vázlatos, mintha előadáshoz készített emlékeztető jegyzet volna, és egyes részei valószínűleg be is töltöttek ilyen szerepet, máshol részletezőbb és didaktikailag átgondolt, máshol egyensen olyan könyen olvasható, mintha szándékosan kezdő tanulóknak írták volna. A mű részei Arisztotelész életének különféle korszakaiban születtek; a részleteket lásd az Organon c. szócikkben (egész pontosan itt).

Arisztotelész logikáról és hozzá kapcsolódó dolgokról máshol, pl. a Metafizikában is értekezik; néhány más logikai jellegű művéről is biztosan tudunk, melyek elvesztek, azonban megmaradt logikai írásainak java része az Organonban található.

Természettudományi művek

Ezek a következők:

Az „A színekről”, „Az akusztika”, „A fiziognómia” nem az ő művei; a növényekről szóló mű elveszett, ami e címen a művekben előfordul, későbbi keletkezésű; a „Problémák” 37 könyvében annyi a későbbi toldás, hogy ami Arisztotelészé, alig ismerhető föl benne; a „Mekánika” sem valódi, hasonlóképen nem az oszthatatlan vonalakról szóló értekezés, és a csodálatos történetek kis gyüjteménye.

Metafizikai művek

Ezek: a Metafizika, mely nevét onnan vette, hogy minden, ami az első filozófiára vonatkozott, Andronikos gyűjteményében a fizikaiak után (ta meta ta physika) került.

Etikai művek

Ide tartoznak:

A művek történetéről

Mind e művek, melyeket nem mindig egyforma gonddal dolgozott ki, úgy látszik, a tanítás céljait szolgálták; részben előadásainak vezérfonalai lehettek. Valószínű, hogy a tanítványok (elsősorban Theophrasztosz, esetleg Eudémosz) füzeteit-szövegeit is fölhasználták a kiadók a kiadott Arisztotelész-szövegek összeállításakor.

Arisztotelész műveinek sorsa igen kalandos – már-már hihetetlenül az. De ha mégis hihetünk Strabónnak és Plutarchosnak, követője és barátja, az ereszoszi Theophrasztosz őrizte a mester halála után az összes iskolai Arisztotelész-kéziratot, halálakor pedig Néleuszra, egy skepsisi peripatetikusra hagyta (sőt lehetséges, hogy Theophrasztosz saját iratait is ráhagyta). Skepsis később a pergamoni uralkodók, az Attalidák kezére került, s mivel az akkori uralkodó, II. Eumenész hírhedt kéziratrabló volt (aki a fővárosban, Pergamonban ráadásul könyvtárat kívánt létrehozni), Néleusz rokonai és leszármazottai majd egy századon át pincében rejtegették az írásokat. Egyikük egy Apellikón nevű dúsgazdag és könyvbolond stratégának adta el a kéziratokat, melyek ekkor már félig szétrohadt állapotban voltak. Ő Athénba hozta a gyűjteményt és kiadta, de elesett, mikor a rómaiak Athént ostromolták és elfoglalták (i.e. 84.), a római vezér, Sulla pedig Rómába szállítatta e kincseket. Ezután kapta őket rhodoszi Andronikosz, aki újra kiadta őket (i.e. 50), és nagyjából ekkor nyerték el azt a formájukat, ahogyan ismerjük őket.

Sokan a több száz éves hányattatással magyarázzák a művek szövegének jelentős romlását, és feltételezik, hogy eddig a kiadásig Arisztotelész iskolai írásait nem ismerték; ami ebben a formában nem valószínű. A feltevés – többek között – azokon a beszámolókon alapszik, melyek szerint mikor a rómaiak újra elkezdték olvasni ezeket az eredeti műveket, az óriási meglepetéseket okozott, mivel álmukban sem gondolták volna, hogy ilyen az arisztotelészi filozófia. Tény továbbá, hogy Arisztotelész sok tétele (pl. logikai megállapításai) jelentősen eltorzult, megváltozott formában éltek tovább – a peripatetikusokat leszámítva – még a tudományos közösség berkeiben is; és még ma is rengeteg téves képzettársítás él sok gondolatával kapcsolatban (ezért is fontos ez a látszólag jelentéktelennek tűnő kérdés, hogy miképp lepődtek meg Ciceró kortársai), úgyhogy ebben a kérdésben nehéz egyértelmű kijelentéseket tenni. Talán Szalai Sándor – az egyetlen (1979-ben megjelent) magyar nyelvű Organon-kiadás szerkesztője – véleményét fogadhatjuk el a legkönnyebben, aki szerint két párhuzamos, de ellentétes irányú folyamatról van szó: míg a szövegromlás és -megsemmisülés, na meg a filozófiai és teológiai gondolkodás fejlődése következtében állandóan átértelmezték Arisztotelészt és megváltoztatták gondolatainak értelmét, addig több évezred filológusai és a peripatetikus iskola hívei nem szűntek meg folyamatosan gondozni a – valódi – arisztotelészi filozófiát.

1891-ben a londoni British Museumban találtak egy papiruszt, mely állítólag az elveszett Politiká-nak, 158 régi államalkotmányok gyüjteményének egy részét és az athéniek államalkotmányának majdnem teljes könyvét tartalmazza. E mű valódiságáról még folyik a vita. (L. Athenaión politeia.).

Filozófiája

Általában

Arisztotelész Platón tanítványa, a filozófia igaz feladatát ő is a dolgok lényegének és végső okainak felismerésében találja, melyek megtestesülése - az ún. konceptualista Arisztotelész-felfogás szerint - a fogalom, vagy inkább (mivel az arisztotelészi fogalom-fogalomnak a modern logika fogalom-fogalmához nem sok köze van) modhatnánk, a Lényeg. Megjegyezzük, hogy Arisztotelész nyitva hagyja azt a kérdést, hogy tulajdonképp mi is az a fogalom, nem értelmezi sem halmazként, sem képzetként, sem társadalmi megállapodásként, sem egyéb olyan módon, ahogyan azt a későbbi századok neki tulajdonították; amiket pedig erről a kérdésről a Metafizikában mond, elég ellentmondásosak, úgyhogy a különböző, ellentétes véleményt valló arisztoteliánus irányzatok mind-mind megtalálták benne a maguk igazát, és bizonyítva látták ellenfeleik tévelygő voltát.

A filozófia tehát az effajta fogalmak-lényegek tudománya; minden, ami egyedi, az általánosra vezetendő vissza és belőlük származtatandó. E munka tudományos föltételeit és formáit senki nálánál komolyabban és szigorúbban nem vette; a Platón-féle dialógusok szines költői ruhája helyett a szabatos tudományos prózát műveli, mely évszázadokon keresztül mintául szolgált az európai tudománynak, sőt amelyből minden művelt európai próza egyenesen származott. Továbbá, minthogy a dolgok lényegét nem a dolgokon kivül keresi, mint Platón, hanem a dolgokban, azaz a valóságban, a tényleges megfigyelés ugyanolyan fontos vagy tán még fontosabb a számára, mint az elméletalkotás vagy a kortársak és elődök tanítása, benne a legmagasabbra emelkedő filozófiai absztrakcióval a legszélesebb mai értelemben vett (pozitív) tudományosság egyesül.

Annyi tudomány előfutárává vált, hogy általában véve „legfontosabb” felfedezéséről nem is beszélhetünk. Konkrétan a mai értelemben vett filozófiában alighanem legfontosabnak nevezhető elképzelései az aktus-potencia és hülémorfizmus tana és az erre épített mozgás fogalma, a szubsztancia-akcidens megkülönböztetés, és egyáltalán az egész metafizika, továbbá a realizmusra épített kutatási módszerek és nem utolsósorban pedig a formális logika megalkotása.

A szofista-szókratikus ellentét

Arisztotelész kezdetben elfogadta Platón idealista tanait, melyek annak tudományos ellenfeleivel, a szofistákkal folytatott vitában kristályosodtak ki.

Tény, hogy a szofista filozófia gyakorlatias és lényegre törő, antiidealista, sokszor felvilágosultan vallásellenes képviselői kezdetben sokban hozzájárultak a filozófia és egyes tudományok (retorika, ismeretelmélet, csillagászat, természetfilozófia – és a későbbi természettudományok) fejlődéséhez. A legnagyobb szofisták, vagy az erős szofista hatást mutató cinikus filozófusok azzal, hogy saját maguk is követték azt az életformát, melyet prédikálták (Diogenész pl.), legalább annyira kiérdemlik az utókor megbecsülését életükkel, mint a később ellenfelükké vált Szókratész halálával (akit egyébként a kortársai szintén „szofistának” neveztek, eredetileg ugyanis ez a kifejezés „hozzáértőt”, „tanítót” jelentett); azonban – különösen a poliszrendszer egyre mélyülő válsága, a görög világrend megrendülése idején – a pragmatizmus, ahogyan az nem ritka, szélsőséges relativizmusba torkollott. Az egyik nagy szofista, a szicíliai Gorgiász pl. a következő, a filozófiában járatlanok számára esetleg abszurdnak tűnő (noha egyébként védhető, és szigorú értelemben véve nem cáfolható) elveket fektette le mint a filozófia alapjait (vagyis inkább mint mindenfajta filozófia megdöntésének alapjait):

Ám ez az ismeretelméleti relativizmus az erkölcs és az értékek relativizálódásával is együtt járt, s nehéz lenne megmondani, melyik volt inkább az ok s melyik inkább a következmény. Sok, a filozófiát pénzforrásnak tekintő, nyerészkedő szofista az előbb említettekkel ellentétben egyáltalán nem szolgált életével semmilyen megbecsülésre, ezzel összefüggésben a „szofista” szó csakhamar olyan jelentést nyert már a korabeli Athénban is, mint aki nyelvi csűrés-csavarásával saját anyagi érdekében kifordítja az igazságot. Nem csodálható, hogy a tudni vágyó fiatal Arisztotelész Athénban a biztos tudást ígérő Platónhoz szegődött inkább, s nem valamelyik szofista retorikatanárhoz. Ahogy már Platón is kifejtette, amikor a szofista Protagorasz azon kijelentését bírálja, miszerint „Minden dolog mértéke az ember”; ilyen elvekre komoly filozófiát építeni nem lehetséges. Az a relativizmus, ami a humánum kizárólagosságára épít, nem csak a tudományt rombolja le, de az erkölcsöt is, vagyis magát a humánumot. Ha minden megrendül, a biztos tudást kell megkeresni. Erre az útra lépett rá Szókratész, evvel emelkedve szofista kortársai fölé, és ezt az utat folytatta Platón.

Idealizmus és realizmus: Platón és Arisztotelész ellentéte

Arisztotelész tehát a szofistákkal folytatott vitában először Platón oldalára állt a bizonyosság keresésében. Platón azonban a bizonyosságot a szellemi, gondolati szférában vélte megtalálni, és az utóbbiba tartozó objektumokat, az „ideákat” (mai, de nagyon torzító fordításban: a fogalmakat) nemcsak létezőként posztulálta, hanem a „valódi”, az érzékelhető-tapasztalható világgal szemben ezeket vélte a valódi és elsődleges létezőknek (idealizmus). Így Platón az érzéki észrevételt ugyanúgy megtagadta, mint a szofisták, csakhogy nem állt itt meg, hanem megalkotott egy azokon túli világot, melyben a bizonyosság létezik, s mely kihat a tökéletlen realitásra. Hogy ez mennyire tekinthető jónak, helyesnek, elfogadhatónak, érthetőnek, stb., arról azóta is folyik a vita.

Arisztotelész azonban hamar önállósította magát és eltért mestere tanaitól, és az érzéki észrevételt, a tapasztalatot kezdte filozófiailag védelmezni. Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást - aporiát - tapsztalunk, azt ad hoc (külön-külön) javítsuk ki, ez volt az aporétikus módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt. Figyelemre méltó, hogy a huszadik század modern tudományelméletében újra ezt a gondolatot bukott felszínre pl. a Karl Raimund Popper és a bécsi kör felvetette falszifikációs módszer gondolatában.

Arisztotelész valóban eltávolodott Platón idealizmusától és már-már misztifikáló matematizmusától abban az értelemben, hogy tanárával ellentétben nem volt hajlandó a földi természet fizikai jelenségeinek vizsgálatáról csak azért lemondani, mivel a korabeli természetfilozófia kezdeti állapota miatt az e vizsgálódás igényelte eszközök is hiányoztak, a meglévők pedig igen kezdetlegesnek tűnhettek a matematika akkor már mesterfokra kifejlesztett, és akkoriban meg nem haladhatóan tökéletesnek tűnő eszközeihez képest; hanem nekiállt – és ismereteink szerint, bizonyos tekintetben a világon elsőként! – legalább kvalitatíve leltárba venni mindazt, ami a természetben van: az égi szférát, és az annál kevésbé szabályosabb változásokon áteső földi jelenségeket.

Nagy eredményei, például a Hold feletti (csillagászati) és a Hold alatti (meteorológiai) tartomány, vagyis a két Ég (a levegőég és az égbolt) megkülönböztetése mellett persze sok tévedése is volt: az üstökösöket, meteorokat és a tejutat légköri tüneményeknek vélte (innen származok a téves „meteorológia” elnevezés a légkör tanulmányozására...), komikusan tévedett abban, hogy a „gömbölyű növényeket” (mint a tök) külön rendszertani kategóriának tartotta, de ő és tanítványai megkezdték a természetvizsgálat eszközei, pl. az empíria kidolgozását.

Módszertan: racionalizmus és hajlam az empirizmusra

Módszertani realizmusa...

Arisztotelész módszere nem az idealisztikus jellegű hagyományos elmélkedés, hanem az anyaggyűjtés, rendszerezés és aztán az így keletkezett tudás továbbgondolása és felülvizsgálata, és a talált hibák, ellentmondások (aporiák) kijavítása. Nem volt a mai értelemben vett empirista: kísérleteket nem végzett, adatgyűjtés címén sokszor megelégedett azzal, hogy korábbi szerzők elméleteit vagy „megfigyeléseit” vette át (ld. a következő szakaszt is). Alighanem ő volt korának legműveltebb embere: még Platón is legalább olyan csodálattal, mint amennyire ironikusan nevezhette Arisztotelész házát „az Olvasó házának”. Ha Arisztotelész megbízott egy szerzőben, akkor mindenféle lényegi kritika nélkül elfogadott tőle mindent. Sokszor pedig a helyi parasztoktól, halászoktól gyűjtött népi megfigyeléseket, folklorisztikus anekdotákat. Mindezek miatt sokszor igen sok téves adat került a műveibe. Kvázi-empirikus kutatási módszerét a modern filozófiatörténet aporétikus („ellentmondásokra alapuló”) módszernek nevezte el: bizonyos írásaiban (hüpomnématikus művek) óriási mennyiségű adattömeget halmozott fel egy-egy témáról, ezek között pedig összefüggéseket és ellentmondásokat keresett. Ha összefüggést talált, azt értekezéseiben megírta, ha pedig ellentmondást (aporiát), azt is, csak megpróbált rá az értekezésben valami választ vagy javítást adni.

Lényegében tehát addig írt, amíg valami problémába nem ütközött, ezt pedig mindig ad hoc módon igyekezett kijavítani. E módszer #ndash; és ezzel egy fontos példán be is mutatjuk, hogy működik ez – pl. a Katégóriák c. logikai művében is megfigyelhető: mondjuk ha az „birtoklás” nevű speciális nyelvi-fogalmi jelenségről (ez ún. posztpredikamentum) ír, akkor megpróbálja definiálni ezt a fogalmat, egyszerűen számba veszi, milyen jelentéseit lehet az „ellentétes” szónak elképzelni vagy felidézni; ír arról, hogy esetleg olyan értelemben is használhatjuk ezt a szót, aminek semmi köze a definícióhoz (ez egy aporia), és a fejezet végén hozzáteszi, hogy „Tehát ” „Esetleg másféle értelemben is mondhatjuk, hogy »van valamije«. De alighanem mégis minden lényeges értelmét felsoroltuk.” (ld. az eredeti szöveget ...)

[szerkesztés]

...a későbbi empirizmus elődfutára

Ez, a fogalmi spekuláció kizárólagosságával szakító a módszertani különcség tette őt nemcsak nagy filozófussá, hanem nagy természettudóssá is, később az empirikus szellem meghonosítójává az európai gondolkodásban. Hozzá kell tennünk azonban, hogy Arisztotelésznél néha a tudományosság és empirizmus sokszor egyazon fejezeten belül is a mai ész számára megdöbbentő módon hihetetlenül abszurd legendákkal, vagy a tapasztalattal szembeni nyilvánvaló, sokszor gyermeteg ellentmondásokkal keveredik, mivel ha egy szerzőt megbízhatónak tartott, attól mindent „ismeret”et kritikátlanul áttett saját írásaiba. Tehát empirizmusa inkább afféle - ezt minden negatív felhang nélkül mondjuk - „bölcsész-empirizmus”, nem az a szigorú empirizmus, ahogy azt ma értjük, de feltétlenül annak előképe és mindenképp óriási előrelépés a későbbi európai tudományosság felé.

„A tények és megfigyelések tömegét már az antikvitás bámulta benne, s magyarázatául megszületett a legenda, hogy Nagy Sándor hódító hadjárataira külön megfigyelőket vitt magával, akik Arisztotelésznek gyűjtötték az anyagot. Valójában azonban Nagy Sándor még kisgyerek volt, s Arisztotelész még Fülöp király udvarába sem került, amikor biológiájának gerince, a híres Állattan már megszületett. Arisztotelész nem valami >>gyűjtőexpedíción<< szerezte adatait, egészen másféle ismeretanyag élteti az ő nagy Állattanát, a biológiai folklór.

Mindig tudták az emberek, hogy a róka ravasz, a nyúl gyáva; [...] ősidők óta tudták, hogy a datolyapálma kétféle: >>hím<< és >>nőnemű<<, [...] az efféle történeteket gyakran mesékben mondották el. Arisztotelész összegyűjtötte az efféle történeteket, lévén szorgalmas >>olvasó<< [...]. Később, leszboszi és asszoszi tartózkodása idején állattenyésztő parasztoktól s főleg a két sziget halászaitól hallott adatokkal egészítette ki gyűjteményét, aztán kritikusan rendezte és osztályozta [...]. Arisztotelész Állattanát mégsem az osztályozás kedvéért olvasták s kommentálták két évezredig, hanem szemléletes, élvezetes leírásaiért. [...]

Módszereinek lét- és ismeretelméleti alapjai

Arisztotelész az érzéki észrevételt, a tapasztalatot filozófiailag is védelmezte (ld. a fentieket is). Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást - aporiát - tapsztalunk, azt ad hoc (külön-külön) javítsuk ki, ez volt az aporétikus módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt, s ami miatt Arisztotelészt helytelenül empiristának szokták nevezni – holott ő tudását nem igazán megfigyelés és kísérletezés alapján szerezte, hanem, különösen kezdetben, nagyrészt könyvekből, a kortársak és elődök írott tudományos munkáiból, óriási műveltségre tévén így szert (és ezért is nevezte mestere, Platón, legalább akkora megbecsüléssel, mint amekkora iróniával Arisztotelész házát „az olvasó házának”). Arisztotelész csak annyiban volt valóban empirista, hogy általában a konkrét valóság dolgait mint nemlétezőket vagy látszatokat nem volt hajlandó megtagadni, vagyis inkább filozófiai álláspontja mint módszere szerint, de ennek értelmében inkább realistának lenne helyesebb nevezni. Ami pedig magát a módszertant, az aporétikus módszert illeti, nem kerülheti el figyelmünket, hogy a huszadik század a modern tudományelméletében újra ezt a gondolatot bukott felszínre pl. a Karl Raimund Popper és a bécsi kör felvetette falszifikációs módszer gondolatában.

A tudományok arisztotelészi rendszere

Háromféle tudományt különböztet meg. A praktikus tudományok (πρãξις=cselekvés) az „alkalmazott” tudományok: ezek valamely cselekvésre adnak útmutatást. Az poétikus vagy alkotó tudományok (ποίησις) valaminek az előállításával foglalkoznak. Bizonyos tudományok pedig valaminek az elméletébe vezetnek be, ezek a teoretikus vagy elméleti tudományok (θεωρία).

A két tudomány nem választható szét élesen, már Arisztotelész szerint sem, mert egyrészt az egyéni cselekvést az állam érdekeinek figyelembevételével kell véghezvinni, másrészt az állam akkor működik jól, ha polgárai megfelelően és erényesen tudnak élni benne.

A mesterségeket és az anyagi javakat előállító egyéb tudományokat a görögök nem tartották tudománynak, mivel azokkal főleg rabszolgák foglalkoztak, és így bizonyos megvetéssel illett őket kezelni.

A változandó és önálló létezéssel sem bíró dolgok, ha vannak ilyenek, nyilván nem méltóak tudományos vizsgálatra. (forrás: Arisztotelész - Metafizika).

Arisztotelésznél a metafizika is a valónak a tudománya, a valóság ismeretének betetőzése. Ez képesíti őt az emberi tudásnak, melynek előtte csak egyes anyagait gyűjtötték össze, első nagy rendszeresítésére, ez teszi őt a közép- és újkor nagy tanítójává. Az emberi művelődés története Arisztotelész nélkül legfőbb momentumaiban érthetetlen volna.

Logika és tapasztalat

A nyelv empirikus, aporétikus módszer szerint való vizsgálata vezette Arisztotelészt a logika felfedezéséhez (hogy hogyan, azt az Organon szócikkben fejetettük ki), amit mint tudományt Arisztotelész teremtette meg, bár ő a logikai kutatásokat nem tudománynak, hanem afféle „előtanulmányként” módszeres bevezetésnek tartotta a filozófiába. Habár a tudományos megismerés az általánosból származtatja le az egyest, maga a tudás megfordítva keletkezik: az általános fogalmak a részleges tapasztalatból. A logikai gondolkodás három eleme közül: fogalom, itélet, következtetés, csak a következtetést tárgyalta részletesen. Ő az első, ki a gondolkodás e formájának mivoltát és jelentőségét fölismerte. A következtetés elmélete elvezeti a bizonyításéhoz, melynek során a föltételezett állítások igazságát okaikból származtatva következtetjük ki.

Ez meg lehetetlen volna, ha nem indulnánk ki oly legáltalánosabb alapelvekből, melyek bizonyításra nem szorulnak. Ezek az észben gyökereznek, mely ez elvek közvetetlen megismerésének tehetsége. Arisztotelész ehhez az indukció ()επαγογή) elméletét is kapcsolja, mely természetesen még nagyon kezdetleges, továbbá a definicióét és osztályozásét. A bizonyítás legfőbb elvei az ellenmondásmentesség elve és a kizárt harmadikelve (ld. az „Arisztotelészi logika” c. fejezetet a logika szócikkben).

A kategóriaelmélet

A kimondható dolgok, a nyelv nevei mind kategóriák alá tartoznak, azaz főszempontok alá, melyek szerint mindent osztályozhatunk, melyek alá minden besorolható. Tíz kategóriát különböztetett meg:
1). szubsztancia (lényeg, fogalom); 2). mennyiség; 3). minőség; 4). viszony; 5). hely; 6). idő; 7). helyzet; 8). állapot és/vagy birtoklás; 9). cselekvés; 10). elszenvedés.

A legfontosabb kategória a szubsztancia (Arisztotelész kifejezésével οủσία , ejtsd „uszia”): ez olyan dolog, ami önálló létezéssel bír - például léteznek egyes konkrét élőlények, egyes konkrét emberek (pl. Szókratész, Petőfi Sándor) illetőleg szubsztanciáknak számítanak az elsődleges szubsztanciák nemei, fajai, azaz a belőlük képezett általános fogalmak (ember, ló, asztal, stb.). A nem önálló létezéssel bíró, csak mint egy szubsztancia tulajdonságaként kimondható dolgok az akcidensek.

Látható, hogy ezek a kategóriák szinte egy az egyben a nyelv és a nyelvtan kategóriái, emiatt Arisztotelészt sokan bírálták és bírálják; valóban tagadhatatlanul igaz pl. Kant azon véleménye, miszerint a kategóriák e rendszerében nem találni a nyelvtan kissé esetleges szempontjanál mélyebb elvi alapot, pl. az „állapot”, a „helyzet” és az „elszenvedés” kategóriái mai szemmel és más nyelveken mennyire választhatóak külön; későbbi műveiben Arisztotelész az itt hetedikként és nyolcadikként említett kategóriákat nem említi, még tételes felsorolásukkor sem, így azok számát nyolcra csökkentette.

Metafizika

Viszonya Platón ideatanához

Platón tanai (főképp ideatana) szerint az eszmék jelentik az igazi valóságot; s Arisztotelész mindenekelőtt e tan ellen küzd. Kifejti, hogy az eszme nem létezhet elkülönítve, függetlenűl azoktól az egyes dolgoktól, amelyeknek eszméje, és azt, hogy a dolog lényege nem lehet a dolgon kívül való, és magukban az eszmékben nincs meg az a mozgató erő, mely a jelenségeket létrehozza. Arisztotelész szerint csak az egyes dolog való, szubsztancia (οủσία=uszia). Az egyetemes fogalom csak a szubsztancia tulajdonságait fejezi ki, a nemi fogalmak csak az illető szubsztanciák közös lényegét, és ezért csak átvitt értelemben nevezhetők szubsztanciáknak. Az eszme nem létezik mint egység a többön kívül, csak mint egység a többben.

Ezzel a gondolattal iparkodik azután Arisztotelész összeegyeztetni azt a másikat, hogy azért mégis csak az egyetemes, mely nem létezik magában, a tudás igazi tárgya. Nem ugyan minden egyetemes fogalom, de igenis az, mely az egyes dolgok lényegét fejezi ki: a forma, a lényeg. Ez a fogalom az, mely Arisztotelésznek megadja a lehetőséget, hogy Platón ideatanának lényegét befogadja a maga rendszerébe.

A hülémorfizmus tana

Az érzéki, úgymond, változékony, esetleges, létezhetik is, nem is, és azért az igazi tudás tárgya csak az érzékietlen lehet, melyet fogalmainkban gondolunk. Minden változás föltételez változatlant, szubsztrátumot, mely valamivé lesz; e szubsztrátumot nevezi anyagnak, hylé-nek (ejtsd: hülé); a tulajdonságokat, melyeket a szubsztrátum fölvesz, formának, eidosznak. A változás abban áll, hogy az anyag formáját ölti, azért a forma a dolog valósága, a forma a valóság, entelecheia, energeia; az anyag pedig a lehetőség dynamis.

Az anyag, ha minden formától megfosztva gondoljuk, első anyagnak neveztetik, mely magában nem létezik, pusztán elvont fogalom. A formák ellenben öröktől fogva vannak, de nem a dolgokon kivül, hanem a dolgokban. Szerves testeknél a forma egyszersmind a cél és a mozgató ok. Azért a főelv: forma-anyag. Az anyagból származik a természeti szükségesség, ananké és a véletlen, tyché; az anyag a dolgok tökéletlenségének végső forrása, ezen alapszik az éginek a földitől, a himnek a nőneműtől stb. való különbözése. Látni való, hogy itt bizonyos homály van; az anyag külön elv a forma mellett és a szubsztancia majd a formával, majd az egyes valóval tétetik egyenlővé.

Ehhez járul Arisztotelész harmadik metafizikai fogalma, a mozgás, kinézis. A mozgás nem egyéb, mint a lehetségesnek valósággá való válása. Ez azonban föltételez mozgatót, ez pedig csak forma lehet, mig a mozgatott anyag. A mozgás soha sem keletkezhetett, örökké való. A mozgás utal egy első mozgatóra, mely maga nem mozgatott való, mely tehát anyagtalan, tiszta forma, tökéletes való, a lét betetőzése. Ez a világ végső célja, a szellem, a gondolkodás, núsz. A mozgás végső oka tehát az istenség, a maga magát gondoló ész. Puszta létezésével hat ez a világra; ő az abszolut tökéletes való, a legfőbb jó, mely felé minden törekszik; ő tőle függ a világ rendje, összefüggése, élete. Egy a világra irányuló isteni akaratot, teremtő erőt és ennek a világba való közvetlen és személyes beavatkozását Arisztotelész nem ismeri el.

Természetfilozófiája

Habár az Arisztotelész-féle természetfilozófiát a modern természettudományok által túlhaladottnak tartjuk, azért szigorú következetessége és finom dialektikus szerkezete iránt méltó csodálkozásunkat nem nyomhatjuk el. Erre vonatkozó nézeteit a következő művekben találjuk: A Fizika nyolc könyve, a Világrendszerről szóló négy könyv, a Keletkezésről és enyészésről irt két könyv, a Meteorológia négy könyve, és végül a Mechanikai problémák. A szerves világ viszonyaival foglalkoznak a következők: Az állatok természetrajza, Az állatok részeiről, az Állatok nemzéséről, A lélekről, Az érzékekről szólók stb.

Az arisztotelészi világmindenség alapvetően három rétegre osztlik: a földön lévő dolgok tartományára, illetve a föld felett lévő dolgok, jelenségek további két tartományra oszthatóak: melyek a Hold alatt vannak (szublunáris szféra), s melyekkel a meteorológia tudománya foglalkozik, illetve az égitesteknek, a „túlsó világ dolgainak” („ta endade”) helyt adó, forgó szférákból álló tartományra mely ben az égitestek találhatóak.

Az „innenső világ” („ta ecei”) négy alapelemből, a földből, levegőből, tűzből és vízből áll össze, a túlsó világ testei pedig egy éter nevű „ötödik elem”ből (quinta essentia, pemptonstoiceion). A föld hideg és száraz, a víz hideg és nedves, a levegő meleg és nedves, a tűz meleg és száraz, és ezen ellentétpárok összes lehetséges kombinációinak száma négy lévén, több közönséges alapelem nem lehetséges. A négy közönséges elem egymáshoz képest könnyű vagy nehéz; a tűz a levegőhöz, a levegő a vízhez, a víz a földhöz képest könnyű, a körben mozgó éter pedig se könnyűnek, se nehéznek nem mondható. A négy elem között a nehéz föld foglalja el a mindenség közepét, és a könnyű tűz a szublunáris világ kerületet alkotja, az éterrel határosan.

Az égi testek mozgására nézve a Fizikában Eudoxosz és Calippus elméletét fogadta el, kik több egymást körülfogó szféra segítségével igyekeztek megmagyarázni az egyes égi testek egyenetlen járását. Az egész mindenség külső határát az ősmozgató foglalja el (primum mobile). Így tehát a mindenség az innenső és a túlsó világból van összetéve, emitt a változatlanság és örökkévalóság világa, amott pedig vég nélkül való keletkezést és enyészést látunk, a meteorológiai folyamatokat és a szerves élet jelenségeit. A meteorológia feladatául az égi testekkel határos, szublunáris tünemények fejtegetését jelöli ki, ezek: a tejút, az üstökösök, a tüzes meteorok és a hullócsillagok, továbbá a szelek, a földrengés, villámcsapások, zivatarok stb. Arisztotelész tévedett tehát abban, hogy bizonyos csillagászati jelenségeket (üstökösök, meteorok) légköri tüneménynek gondolt, ezért foglalkozik Meteorológiájában csillagászati, geológiai és kémiai kérdésekkel is; de a tengerről és sótartalmáról is van szó, továbbá a szelekről és beosztásukról, az égi háborúról, a forgó szelekről és a légköri fénytüneményekről, az értekezés utolsó részét az elemek tana foglalja el, mely ezúttal molekuláris, fizikai, és kémiai megjegyzésekre vezet. Ezek alkotják azt a talajt, melyen később az alkímia termett.

A Fizika nyolc könyve a tér, idő és a kettőnek összekapcsolásából eredő mozgás fogalmait tárgyalja. A tér és az idő vég nélkül osztható. A világ jelenségeinek alapja a mozgást, melyet a legtágabb értelemben definiál, t.i. mint akármilyen változást, azaz mint a potenciális létről aktuális létre való átmenetet. A mozgások természetszerü (a mozgó egyed természetéből adódód) vagy természetellenes (erőszakolt) mozgások.

A tér mellett a hely fogalma fontos, mely azonban nem képvisel egy bizonyos térrészt. Minden tárgy azon hely felé tart, melyben otthon van, mégpedig gyorsuló mozgással - az időben nem gyorsuló egyetlen mozgás az, mely körpályán egyenletesen megy végbe. Ha valamely tárgy a maga természetrendelte helye felé mozog, akkor ez természetszerü mozgás, így szükségképp gyorsuló, ha ellenben más irányba erőszakosan tereltetik, akkor mozgása lassuló.

A mozgásra vonatkozó vizsgálatai során Arisztotelész a folytonosság fogalmát is fejtegeti. Minden, ami változó, tehát mozog, az egyszersmind osztható, ráadásul végtelenül, így az oszthatatlan atomok elméletét nem fogadta el. Ezen fogalmak a mozgást illetőleg annyira megszilárdulták, hogy az Arisztotelész-féle filozófiai és mechanikai elméletek megdöntése idejében csak nagy nehezen voltak megcáfolhatók.

Érdekesség, hogy a Földet, melyet gömb alakúnak és a világegyetem közepén mozdulatlanul nyugszvónak tartott, körülbelül 400–000 sztadion kerületűnek vette. Ez az adat majdnem kétszerese annak, melyet Eratoszthenész száz évvel későbben talált, kérdéses, hogy számításon alapszik-e.

A Mechanikai problémák címü műve nagyobbrészt dialektikus szőrszálhasogatásból eredő problémák tárháza, csak néhény feladata érdekesebb, a statika alapfogalmairól (virtuális sebességek, tehetetlenség, mozgások összetetele) is szó esik, szerzőjük némi, bár homályos ismerettel bír róluk.

Arisztotelésznek a szerves lényekre vonatkozó műveiben, azokban a kisebb értekezésekben, melyeket rendesen parva naturalia cím alatt foglalnak össze, találunk a világosságra, a látásra és a színekre vonatkozó néhány észrevételt.

Embertan

Mellőzve Arisztotelész bámulatra méltó ismereteit az állattanról, csak ember- és ezzel kapcsolatos lélektanáról akarunk szólni. Az emberben az ész egyesül az állati lélekkel és ez, valamint általános testalkati sajátosságai (egyenes járás, az alak összhangja, az embernek van a legnagyobb agyveleje, kifejlett beszédszervei és a kéz) megfelelnek e világban nyert magasabb rendeltetésüknek.
A lélek érzéki működései: az észrevevés (aisztézis), mely hű képét adja a tárgynak. Az érzékek nem csalnak. De minden érzék csak a tárgy ama tulajdonságairól értesít, melyre egyenesen vonatkozik; a test általános tulajdonságairól nem az egyes érzékek útján szerzünk tudomást, hanem ezek összessége („közérzés”) által, melyben minden érzéki benyomás találkozik. Ennek segítségével hasonlíthatjuk össze az érzékek benyomásait, melyekből azután a tárgy képét alkotjuk. Ennek a székhelye a szív.

Arisztotelész a képzelőerő, emlékezet, álom, érzés és akarás fogalmait is alapvető módon elemezte. Ezek mind az állati lélek funkciói. Az emberben ehhez a gondolkodás ereje, az ész járul, mely nem vész el a testtel, mint amaz, melynek nincs testi szerve, mely nem szenved változást. De Arisztotelész mégis kettős észt különböztet meg, cselekvőt és szenvedőt; a szenvedő mintegy lehetősége annak, amivé az ész lesz; ez a testtel keletkezik és enyészik, míg a cselekvő örökké van. A kettő közti viszonyt Arisztotelész nem tisztázza eléggé, nevezetésen nem fejti ki, mikép lehetséges ilyen módon a lelki élet egysége, miben gyökerezik az egyéniség, és mit jelent ilyen módon a núsz halhatatlansága az egyéniségre vonatkozólag. Innét ágaztak ki azután az arisztotelészi felfogásnak egyrészt materialisztikus és panteisztikus, másrészt spiritualisztikus és teisztikus magyarázatai, anélkül hogy bármelyike egészen össze volna egyeztethető filozófiájának egészével.

Etika

Az emberi tevékenység legfőbb célja a boldogság. De miben keressük ezt? Abban, ami az emberi tevékenység sajátosságát teszi, tehát az észbeli működésben. Az ember feladata a lélek észbeli tevékenysége. Ezen tevékenységet kiséri és betetőzi a legfőbb élvezet. Igy válhatatlan kapcsolat van az erény és a bátorság közt, mely utóbbit Arisztotelész így határozza meg: Tökéletes gyakorlati tevékenység tökéletes életben vagyis erényes tevékenysége a léleknek. A boldogsághoz különben érett kor kell és egyéb gátló körülmények (szegénység; betegség stb.) hiánya; a fődolog azonban a belső derekasság, minden egyéb testi meg lelki jó csak negativ föltétel. Az élvezet nem önálló alkotó része a legfőbb jónak, értéke függ attól, hogy mily tevékenységből származik. Az etikai erény definiciója: az akarat oly állandó iránya, mely a természetünknek megfelelő középuton van, amint ezt az egyes ember meghatározza; itt tehát a vágy alá van vetve az észnek.

Az erény e definiciójában, az akarat iránya, Szókratész ellen fordul, ki az erényt tudássá teszi; Szókratész elfelejti, hogy az erény nem az erkölcsi szabályok ismeretén fordul meg, hanem azok gyakorlatán, a szenvedélyek legyőzésén; az akarat ez irányának pedig állandónak kell lennie. Továbbá minden erény középen jár; a bátorság középen jár a gyávaság és vakmerőség közt, a mértékletesség középút az élvezetvágy és elfásultság közt, a bőkezűség a tékozlás és fösvénység között, stb.

A legfőbb etikai erény az igazságosság. Elméleti erények a tudomány, bölcseség, művészet stb. Az érzéki élvezetnek szánt élet állati; az etikai politikai élet emberi; az elméletnek szánt élet isteni és a legfőbb boldogsággal jár.

Államformatana

Alig van az államtudomány körén belül oly elmélet, mely oly hosszú időn át akkora hatást tett, már-már feltétlen uralmat gyakorolt volna a legkülönbözőbb népek államtudósainak -bölcsészeinek fölfogására, mint amelyet Arisztotelész Politiká-jának III., IV., VII. és VIII. könyveiben többé-kevésbé következetesen kifejt (a Retorikában is foglalkozik államformákkal (1, 8), négyféléről – úgymint demokráciáról, oligarchiáról, arisztokráciáról és monarchiáról – beszél; a Nikomachoszi Etikában szintén érinti e témát, ámde az államtudományra és az állambölcsészetre csak a Politiká-ban lefektetett tana bírt igazán befolyással).

E tan szerint, melynek ősképét már Hérodotosznál szemlélhetjük Otanés beszédében, s amelyre Arisztotelész közvetlenül Platóntól nyert ösztönzést (Aristot. Polit. IV, 2, 3), összesen hat államforma (politeasz eidosz) létezik.

Ezek közül három a helyes államforma:

a három helytelen államforma pedig - ez utóbbiak rendre az előbbiek elfajulásai:

Arisztotelész nagy részletességgel fejtegeti (gyakran ellentmondásokba keveredve) az államhatalom szervezetének föltételeit mindezen államformákon keresztül, pl. a népesség méretét és egyéb feltételeket és állapotjellemzőket, meg ezek szabályzását; kiemelten foglalkozik például a nevelés kérdésével.

A politeiát, vagyis a cenzusra alapított tömeguralmat tartja aránylag a legjobbnak a történelmileg megvalósult államformák között, mert szerinte egyedül ezen államforma képes a gazdagok és szegények közti legnagyobb társadalmi ellentétet, ha nem is teljesen, kiegyenlíteni. Ebben a legfontosabb szerepet a középosztály uralma kapja, akik hidat tudnak képezni szegények és gazdagok között; a középosztály ugyanis leginkább hajlandó és képes a közéletben észszerüen viselkedni, míg a gazdagok elbizakodóak és gőgösek lesznek, és despota módra uralkodnak; a szegények pedig szolgaian meghunyászkodnak és nyomorognak, így mindkét utóbbi réteg óriási bűntettekre hajlamos.

Ezért az általa elképzelt ideális államot is alapvetően a középosztály irányította politeia mintájára építi fel, s legjobb államformának természetesen ezt s ennek két árnyalatát tartja. Nagyon érdekesek azon szakaszok (V. könyv.), amelyekben Arisztotelész a békés vagy erőszakos átmenetet fejtegeti egyik államformából a másikba, e folyamatok kezelésének szerinte szükséges módjával együtt.

Esztétikája

Arisztotelész akárcsak logikai rendszerével, szépészeti és művészeti elveivel is kétezer éven át uralkodott a szellemeken. Tekintélyére nemcsak a francia klasszikus színműirók hivatkoztak (noha félreértés alapján, mikor az úgynevezett három egységet - a cselekvés időbeli és helybeli egységét - állították fel a drámai szerkezet sarkelvéül), hanem még a németek is, kiválóképen Lessing (Hamburgische Dramaturgie) matematikai bizonyosságúnak hirdették Arisztotelész Poétikáját. Ily mértékű befolyás a művészet történetére gyaníthatóan magvas tartalomból ered, így indokolhatatlan az a kicsinylés, mely műtanait a mai korban éri. Ellenkezőleg, a Poétika és részben az azt kiegészítő Retorika és Politika nemcsak hogy páratlan becsű képét adja az antik műízlésnek, hanem sokban még máig is kiaknázatlan kincseket nyújt az esztétika alapvető rendszerének megalkotásában.

A Poétikával a klasszika filológia hivei folyamatosan foglalkoztak (pl. a németek közt Ritter, Vahlen, Spengel, Überweg Bernays Jakab, Christ, a francia Egger, nálunk Hunfalvy Pál, dr. Silberstein Adolf), ami a szöveg hiányos és homályos volta miatt is szükséges, melyet sokszor még a legnagyobb odafigyeléssel is nehéz értelmezni.

A szép mű Arisztotelésznél kettős föltételtől függ: a forma (alak) és a tartalom szépségétől. Arisztotelész nagyon erős formalista, amit eddigi értelmezői elegendő mértékben nem méltattak. Oly rendszeres ész, mint Arisztotelészé, nem is mellőzhette amaz „arany tapasztalatokat”, melyek az antik szobrászat, festészet, építészet és költészet remek formáiban érvényre jutottak. Ennélfogva fősúlyt helyez a Poétikában is a képzőművészetektől örökölt formai szépségre: a rendre, arányra, az összhangra, a szerves kifejtésre, a kezdet-, közép- és vég szerinti összszerkezetre, s a részek és az egész közti egyensúlyra.

Az ő kezdete, a mai expozició úgyszólván alapja, logikai premiszszuma az egész cselekévnynek. Arisztotelész közepe, a mai krizis mely a konfliktusban tetőződik, nála még a hamartia, a vétség nevét viseli. A középen a cselekvény, a cselekvő meg van kötve, be van bonyolítva. Eme bonyodalom és kötés maga kényszerít a konklúzióra, a végre, a „kibonyolításra” és megoldásra. De ezen megoldás lehet v. egyszerü v. mesterséges, szövevényes. Az utóbbihoz tartozik a peripetia, a sorsváltozás, az az átmenet mely az elbizakodott, magát ünnepeltető hőst diadalútjából kizökkenti. Ez össze lehet kötve az anagnorízissel, a felismeréssel, mely a valódi személyek és viszonyok megismerése által a hős szeméről leveszi a hályogot. Erre következik csak a befejező katasztrófa.

A dráma eme szerves tagolása teljesen megfelel a régi plasztikai felfogásnak és Arisztotelész formalizmusának. A formalisztikus szépészet mellett Arisztotelész állapította meg a legmagvasabb tartalmi esztétikát is. Ámbár a tartalomra nézve abban megegyezik Platónnal, hogy a művészet utánzás, ezt még is tágabb értelemben kell venni azért, mert magát az utánzást háromfélének jelzi, olyannak, mely az eredetit szépíti, olyannak, mely az eredetihez hű, és olyannak, amely az eredetit eltorzítja, mely három nemben az olvasó megtalálhatja a mai idealizmust, realizmust és naturalizmust.

Arisztotelész maga mérsékelt realista, gáncsolja Euripidészt, ki a természetet és életet eltorzította és következetesen gyülöli a bohózatot is (Arisztophanész t. i. annak idején a bölcsészetet is kifigurázta a Felhőkben). Így definiálja Arisztotelész a tragédiát is, mint a komoly, jóravaló cselekedet utánzását, mint az élet és a sors hű tükrét, mint képét annak, hogy a jó ember miként harcol és vétsége miatt hogyan bukik meg. Ajánlja a jó jellemek utánzását, de itt is, mint etikájában, mindig a középutra mutat. Szerinte az egészen erényes jellemek bukása szörnyüséges, a gonoszaké pedig csak természetes volna. A tragikai hatás is csak jó, de nem egészen tökéletes jellemek rajzolása által érhető el. A tragikai hatás pedig a részvét (szánalom) és félelem nemcsak hogy jótékonyan rázza meg kedélyünket, hanem egyszersmind tisztítólag is hat (katarzist gyakorol) szenvedélyeinkre. Ezért van a tragédiának büvös hatása a nézőre, kit könyekre indít, szívét megrezzenti és égi háboruként tiszta levegőt hagy hátra az erkölcsök iránt fogékonyabba vált kebelben. A tragédia ez erkölcsi hatásának hangsulyozása nemcsak hogy magától értetődik Arisztotelésznél, ki minden cselekményt és érzést (még a kéjt is) erkölcsi szempontból szemlél, hanem egyszersmind védelméül is akart szolgálni a művészetnek Platón ellenében, ki a poézist mint hazugságot és mint az erkölcsök és jellemek megpuhítóját ki akarta űzni eszményi köztársaságából. Ezért szerepelnek Arisztotelésznél a szánalom és félelem, ezek a lágyabb indulatok, nem mint végcéljai, hanem mint eszközei a tragédiának a szenvedélyek megtisztítására nézve.

Arisztotelész a tragédiában csak az egy cselekvény egységét ismeri, az erélyes cselekvést követeli, és a jellemeket a cselekvés forrásának és nem öncélnak tekinti. A jellemzésben következetességet és kor, nemzet, foglalatossághoz való alkalmazottságot kiván; javasolja a párbeszédnek Logikai és etikai alapra fektetését; a verset diszítésnek, a karéneket és zenét édes vigasztalásnak nézi, végül a megokolást a dráma lelkének tartja. Mindmegannyi aranymondat, mely a Poétikában található, de melynek mélyebb értelmét csak az találhatja ki, aki Arisztotelész egész rendszeréből és annak alapeszméiből tud következtetéseket vonni esztétikái elveire. Egyáltalában bizonyos formalisztikus szellem lengi át Arisztotelész összes műveit, és esztétikájának elvei úgy etikájában, politikájában, pszichologiájában, élettanában, pedagógiájában, valamint főkép a retorikájában megtalálhatók.

A Retorika egyike a legbecsesebb műveknek, melyek Arisztotelész neve alatt reánk maradtak, ám melyet sokkal kevésbé olvasgatnak, mint a hogyan megérdemli. Arisztotelész Retorikája nemcsak a dialektikát és etikát foglalja magában dióhéjban, de egyúttal a poétikát kiegészítőleg a legjobb ízléses irálytant, kapcsolatban az ó-görög emberismerettel, melyből az egész, épp oly emelkedett, mint praktikus hellén szellemet rekonstruálni lehet. A Retorika természetszerűen három részre oszlik, ezek elseje a meggyőzést v. rábeszélést, a bizonyítást és cáfolást, másodika az érzelmek és indulatok felgerjesztését vagy csillapítását, harmadika pedig az alkalmas és szép formákat tanítja. A magyar irodalom még eddig kevéssé foglalkozott Arisztotelész Retorikájával és Poétikájával, noha éppen e két mű volna a legjobb eszköze annak, hogy Arisztotelész szellemével, s egyszersmind az egész ógörög világnézettel megbarátkozhassunk.

Filozófiájának története, utóhatásai

Ókor és kora középkor

Arisztotelész halála után a peripatetikus iskola még évszázadokon át fennmaradt, csakhogy nem igen öregbítette a nagy mester örökségét önálló kutatásokkal. Az első századokban a metafizikától elfordulva, inkább a természetfilozófiát és etikát művelik és népszerüsítik; a későbbi peripatetikusok főképp pontos, hű magyarázói Arisztotelésznek. De az iskolán kivül csak az újplatonizmus, mely Arisztotelész és Platón filozófiájának azonosságát tanítja, szerzi meg Arisztotelésznek azt az óriási tekintélyt, mely oly nagy szerepet biztosít neki a középkorban.

Halála után nem sokkal Arisztotelész, exóterikus művei révén, igen olvasott volt szerte a művelt antik világban. A késő antik korban azonban sok tekintetben elfeledték. A korai keresztény írók pedig, például Tertullianus, Arisztotelészt mint pogány és a Szentírásnak ellentmondó filozófust, egyenesen elvetették; már inkább építkeztek az idealizmusa miatt a kereszténység eszmerendszeréhez közelebb álló Platónra; és a lassan kialakuló újplatonikus iskolára; mint pl. 5. században Szent Ágoston, aki azok egyes tanait teológiájába is beépítette.

Középkor

A korai kereszténység Arisztotelész-ellenessége

Az 5. szd. század végén Boethius Arisztotelész és más görögök munkáit lefordította és magyarázatokkal (kommentárokkal) látta el. A latin uralkodóvá válása és az e századokban megkezdődő egyházszakadás miatt is (az évszázados Római-Bizánci „hidegháború” csak 1054-ben fajult odáig, hogy a pápa és a pátriárka kölcsönösen kiátkozzák egymást) a görög nyelv Nyugaton fokozatosan holttá válik; így gyakorlatileg ez a kiadás sok száz évig a görög filozófia egyetlen forrása nyugaton. A legrégibb keresztény filozófia legelőször az Organonnal, mint hitelvekbe tulajdonképp nem ütköző művel foglalkozik: (jellemző, hogy magának Szent Ágostonnak tulajdonítanak egy kivonatot a Kategóriákból). Az Organon tanulmányozása egy pillanatig sem szünetelt se Konstantinápolyban, se a nyugaton, legalábbis ebben az időben . Az Organonból keletkezik a nominalizmus és realizmus harca és Abelard tanítása.

Arab és zsidó arisztotelianizmus

Az arabok jobban megbecsülik Arisztotelészt, ami elsősorban al-Kindi (i.sz. kb. 800-870) bagdadi orvos-, filozófus- és asztrológusnak, az arisztotelészi iskola hű követőjének, másrészt az ő munkáit forrásként használó, szintén bagdadi al-Farábinak (i.sz. kb. 870-954), köszönhető. Ez időszakban, mikor Bagdadban az Abbászidák uralkodtak, az arab tudomány óriási fellendülésnek indult, és hogy milyen formát öltött, abban Arisztotelésznek is része van. Az arabok a VIII. század óta, az Ummayyad és Abbászida kor alatt meg sem szűntek foglalkozni vele - ez iskola fejei Avicenna, Averrhoës - a középkori zsidó filozófia is innét merít (Gabirol, Maimonidesz). Averrhoës és Maimonidész egyaránt megpróbálják a peripatetikus tanokat saját vallásukkal, az iszlámmal és a judaizmussal egyeztetni.

Arisztotelész abszolutizálása a későbbi kereszténységben

Azonban a XII. század táján Arisztotelész tanai a keresztény Nyugaton is felélednek, nem logikai műveit is beleértve, főleg a hitelességet megőrző arab feldolgozások alapján; ez elsősorban a nagy fordító, William Moerbeke érdeme, aki a görög és arab szövegforrások alapján kidolgozza a Stagirita műveinek latin fordítását; az egyház eleinte nagyon megijedt tőlük és 1210-ben a „Logikán” kivül a többi művek máglyára ítéltettek; csakhogy nem használt semmit: Arisztotelész lassan a legfőbb tekintéllyé válik az egyházi írók körében: Albertus Magnus kommentárokat ír hozzá, V. Orbán pápa lefordíttatja, Aquinói Szent Tamás is magyarázza, sőt az egyházi tanok segítségével Arisztotelész filozófiájából alkotja a katolikus egyház hivatalos filozófiai rendszerét!

Ezután a kereszténység Arisztotelész-ellenessége a visszájára fordul (ami egyébként legalább annyira árt a Stagirita gondolatai hiteles tolmácsolásábak, mint agyonhallgatásuk). Ebből az időszakban eredeztethető Arisztotelész óriási befolyása az akkori és az egészen mai tudományos-kulturális életre is, ekkor kezdik el egyszerűen csak „a Filozófus” néven emlegetni; azonban paradox módon azt kell kijelentenünk, hogy Arisztotelész minél népszerűbb volt, annál kevésbé ismert.

A nem-arisztotelészi arisztotelésziség (arisztotelianizmus)

Ez úgy lehetséges, hogy már az ókorban megkezdődött Arisztotelész kommentálása, interpretálása és ezzel (általában szándéktalan) meghamisítása, így annak az Arisztotelésznek, akit olyan nagy tekintély övezett, egyre kevesebb köze volt az eredeti hús-vér Arisztotelészhez. Ehhez több minden is hozzájárult, például az, hogy exóterikus, nagyközönség számára írt művei, épp melyek korán népszerűvé tették, már az ókorban elvesztek, hogy peripatetikus tanítványai a belső használatra írt műveket valóban használták is, de nemcsak passzívan tanultak belőle, hanem teleírták kommentárokkal és megjegyzésekkel, átcímezték és össze-vissza csoportosították őket (így jártak az Organon vagy a Metafizika írásai), úgy hogy sok tekintetben már nem tudjuk hűen rekonstruálni Arisztotelész gondolatainak bizonyos eredeti jellemzőit (például ezek fejlődéstörténetét). De ezek az átalakítások még Arisztotelész szellemében történteknek foghatóak fel, mert a közvetlen tanítványok még emlékezhettek Arisztotelész motivációira; később azonban a helyzet még rosszabbá vált. Tudjuk, hogy a sorozatos átalakítások és másolások során egy szöveg mennyire megromolhat; nos, ahogy telt az idő, Arisztotelész műveivel pontosan ez történt. Egyre kevésbé olvasták Arisztotelész eredeti műveit, és egyre inkább a kommentátorok munkáit, akik egyre inkább más kommentátorok más munkáiból merítettek, és így tovább, különösen a középkorban, mikor szinte mindenki latinul és senki sem görögül olvasott és beszélt (ez a „Graeca non leguntur”, azaz „Görögül nem olvasunk!”-szemlélet egészen a XIX. század végéig tartotta magát), így aztán még csak nem is a viszonylag hű peripatetikus, hanem sokszor a vulgarizáló Cicero-korabeli latin kommentátorok egyszerűsített vagy félreértelmezésen alapuló interpretáció terjedtek.

Így keletkezett például az a tévhit, hogy Arisztotelész logikájának egyik alapja a Fogalom fogalma, aminek kevés köze van a valósághoz, vagy a nominalizmus és realizmus harca (erre a kérdésre Arisztotelész nem igazán tér ki bővebben, mivel nem ez érdekli elsősorban), amelyben paradox módon mindkét fél úgy érvelt, hogy Arisztotelész-idézeteket vagdosott egymás fejéhez, ugyanúgy, ahogyan később a Gallilei-perben !– Mint Rényi Alfréd írta Galileiről szóló dialógusában, Arisztotelész valószínűleg éppúgy áltudósoknak bélyegezte volna az ő nevében dogmákat hirdető gondolkodókat, mint csillagász hőse, aki bele mert nézni a távcsőbe, és ezzel lett hű igazán az empirizmus és realizmus előfutárának tartott Arisztotelészhez.

Tehát az az óriási tekintély, ami Arisztotelészt egyre inkább övezte, inkább gátolta, mint elősegítette az európai tudomány fejlődését, látjuk azonban, hogy erről Arisztotelész aligha tehet (ttt jegyezzük meg, hogy Arisztotelésznek mind fennmaradt belső, mind külső jellemzéseiben hiányt szenved az utókor, de a kevés fennmaradt adat – inkább anekdotának kellene ezeket neveznünk – kiegyensúlyozott és tiszteletre méltó jellemnek mutatja, mely tisztelet inkább a szereten és megbecsülésen alapul, mint a tekintélyen; mely utóbbitól senki sem áll távolabb Arisztotelésznél).

1629-ben XIII. Lajos uralkodása alatt a párizsi parlament halálbüntetés terhe alatt megtiltotta Arisztotelész megtámadását és egyes német egyetemeken még a XVIII. század elején is esküt tettek a tanárok kinevezésük alkalmával, hogy Arisztotelésztől nem fognak eltérni.

Protestantizmus

A protestantizmus épp úgy merít belőle, mint a katolicizmus, és Melanchton Arisztotelésze már nem többé a középkor Arisztotelésze, kinek helyébe lassan-lassan az igazi Arisztotelész lép. De már előbb kezdődik nagy reakció Arisztotelész (vagy, ahogyan az előbb láttuk, inkább Arisztotelész abszolutizálása) ellen Galileo Galilei, Roger Bacon és René Descartes vezetése alatt, mely végre győzedelmeskedett és a XVIII. században, a szemináriumokat kivéve, egészen kiszorítja a középkor arisztotelészét (bár sok tekintetben az igazit is) az iskolákból.

A legújabb kor Arisztotelésze

A XIX. század filológiája és történetírása újra igazságot szolgáltatott az emberi művelődéstörténet e nagy alakjának, nem dogmatikus és torzító elfogultság szülte rajongással, hanem a megértés alapján, melyet csak e századok filológiai, filozófiai és történeti kritika iránti igénye ért el. Most nem hiszünk többé kritikátlanul Arisztotelészben, de tanulunk tőle; nem fogadjuk el vakon rendszerét, de tévedéseiben is sokszor fölismerjük az igazság csiráit, melyeket az ő lángesze oly pazarul szórt el a megismerés általa páratlan módon kibővített és megmunkált térségén. Sok tekintetben meghaladtuk Arisztotelészt, de ezt az ő nyomán járva, tőle tanulva tettük, és azokkal az eszközökkel élve, melyeket ő tárt fel először és hagyott hátra számunkra.