„Ha egyszer rajtakapnám magam, hogy unatkozom, nyomban főbelőném magamat” – mondta Edison, egyik barátjának, majd így folytatta: „Mert aki unatkozik, az érdemtelenné vált az életre, hisz maga az élet sohasem unalmas… Az unalom csupán a szellem lustasága.”

A szellemet, hogy el ne lustuljon, tornásztatni kell. Erre szolgál az elme sportja: az agytorna, melynek gyakorlatai a legkülönfélébb rejtvényekből és szellemi játékokból állnak össze.

Az első találós feladványok azokból a kérdésekből fejlődtek ki, amelyeket maga a környezet adott fel az embereknek. George Thomson angol tudós szerint, az ősközösségekbe való felvételt kérdés – felelet „játék” előzte meg, s ez életre – halálra ment, hiszen ha felvételt nyert emberünk, olyan közösséghez tartozhatott, amely megvédte őt, s átadta tudását, ismereteit (pld. a vadak vonulásáról néhány rovással  a fán lehetett tájékoztatni a többieket), ez végsősorban létfenntartását biztosította.

A természet tehát feladta „rejtvényeit”, amelyeknek első megfejtései az ősi mítoszok voltak. Ez lett a vallás alapja is, amely újabb misztikus kérdéseknek minősülő szimbolikus jelek egész sorát hozta létre, s amely jelek közösség tartalmat sugároztak. A mindennapi élet egyezményes jelein kívül az írás megjelenése volt az a fordulópont, amely a jelek elterjesztési lehetőségét megnövelte.

Az I. e. IV. évezredben, Mezopotámiában alakult ki az írás első formája, melynek előnyeit már a sumérok is arra használták fel, hogy többek között közmondásokat és állatmeséket a „jegyzék – tudomány” elvei szerint rendszerezzenek oktatási célokra. Az utód akkádok iskola költészete pedig, nem más, mint vetélkedés, amelyben a civilizáció tényezői szerepelnek, témájuk pedig az, hogy melyikük hajt nagyobb hasznot az embernek. Az asszír közmondás gyűjtemények különféle mondások és jelenségek megfejtéséhez adnak útmutatót.

A rejtvény kezdetben szent játék volt, azaz a komolyság és a játék határán mozgott, igen nagy a súlya, és szent anélkül, hogy játékjellegéből veszítene.

Kétfelé ágazik el útja ezután:

- egyrészt a társadalmi szórakozás felé

- másrészt a megszentelt ezoterikus tanítás felé.

A világ első ismert rejtvénykönyvét egy bizonyos Aamesz nevű egyiptomi írnok jegyezte le (20m hosszú és 30cm széles papirusztekercsre), egy úgynevezett tekercskönyvre, kb. 4000 éve, összefoglalva az akkor ismert talányokat.

A mondák és mesék sokféle, de egytőről fakadó próbatétele kultúrkörönként eltérő, de legbelső tartalma mindig közös marad. Ez pedig az emberiség történetét végigkísérő verseny – versengés. Jellemző példa erre az indián törzsek úgynevezett potlach játéka, amely abból állt, hogy a törzs tagjainak egy – egy ünnepség adásakor túl kellett licitálniuk az előző hasonló rendezvényt, pompában és külsőségekben egyaránt. De élt közöttük egy rombolási verseny is, amelyben a törzs tagjai azzal fejezték ki fölényüket, hogy minél többet tudtak elpusztítani, tönkretenni javaikból.

Kínában a másik véglet volt ismert. Itt ugyanis pazarlási versenyeket rendeztek. De ismerték a dicsekvési illetve az ellenfelet ócsároló versenyeket, melyek jellemzőek voltak magára a korra, s a kínai társadalomra is.

A görögök irányították először társadalmilag ezeket a versengéseket. Az állam hivatalos ünnepén, a Theseus – on például férfiszépségversenyt rendeztek. Az Olimpiákon a testi erő, az ügyesség számított. Spárta ezen a téren is újított, ott azt kiáltották ki győztesnek, aki legtovább bírta a fájdalmas próbatételeket. Ez az antik világ teremti meg azokat a klasszikus rejtvényeket, amelyek mindmáig minden talány mintaképei, s amelyek közül Klearkhosz rejtvénykönyve, gyűjteménye a leghíresebb. A római „ludus” – okban már csak cirkuszi és gladiátor küzdelmek folytak.

A középkor hozza meg a szórakozás elsorvadását. Néhány kivétel természetesen akad. Példa erre a lovagi játék, vagy a mestermunka, amellyel a jelölteket vették fel a céhekbe, a mesterek közé. Szabályait ősi versenyszokásokban gyökerező hagyományok rögzítették.

A XVIII. század, a barokk hozza meg egy új, friss játék – kultusz hajnalát, amelyeknek a nemesi szalonok lesznek az alapjai. Majd a XIX: században a kávéház hoz új változást, amikor megalakulnak az első asztaltársaságok, s ennek nyomán az új játék- közösségek. Az első időben Bécs volt a központ, de a századfordulóm már Budapestet nevezik a Kávéházak városának.

Az eltelt évszázadok új és újabb játékokat hoztak létre. Így minden korszak megalkotta a maga játék jellegzetes formáját. Ezek közül ismertetjük, csak úgy ízelítőnek, néhány eredetét!

A legrégibb játék

Bűvös négyzet: egy 6000 éves kínai könyvben maradt fenn.

A legrégibb társasjáték

Egy háromszor hat mezős, agyagból készült tábla, rajta 11 kúp alakú figurával. El Mohasznában (Felső-Egyiptom) találták, valószínűleg az i.e. 4000-3500 közötti időkből.

Mivel játékleírás nem maradt meg róla, használatát sem ismerjük.

GO

4000 éve Kínában született. Első írásos feljegyzés Konfuciustól i.e. 500-ból származik.

Dáma

Őse, a 3000 éves egyiptomi Alkerk, Európába mór harcosok hozták.

Malom

I. e. 1400 – körül I. Ramszesz fáraó alatt épült szentély romjainál találták meg bevésett rajzként. Először Ovidius említi Tristia című könyvében.

Kártya

A hindusztáni naib játékkártyából alakult ki kb. i. e. 1000 körül.

Szonett játék

A XVIII. században egy Dulas nevű párizsi költő találta ki barátai bosszantására.

Dominó

A XVIII. században Monte Casinóban egy Alvin Sigebert nevű bencés rendi szerzetes ötlete volt.

15-ös játék

Egy süketnéma amerikai: Samuel Loyd találta fel 1878-ban.

Keresztrejtvény

Arthur Wynne, amerikai újságíró 1913. december 21.-én – szókereszt névvel – jelenteti meg a New York World című újságban.

Csacsi-pacsi

Csukás István és Czibor János író közös találmánya az 1950-es évek végéről.

Az egyik utolsó

SZUDOKU

Egy nyugalmazott bíró, Wayne Gould 1997- ben Japánban járt, és találkozott egy könyvesbolt kirakatában egy keresztrejtvényhez hasonló játékkal, de a betűk helyett számok szerepeltek benne. Hét év munkája nyomán továbbfejlesztette a játékot és az első Szundoku feladványt (Szu: szám + Doku: egy van belőle) a Conway Daily Sunban publikálta, amelyre számítógépes programot is kifejlesztett.

De igazán csak itt lesz izgalmas a történet, ugyanis közben kiderítették, hogy az őseredetijét I. Katalin szentpétervári udvarában szolgáló Leonhard Euler svájci matematikus találta ki a 18. században latin kvadrát néven. Ezt pedig az 1970 –es években egy japán újságkiadó dobta piacra, teljesen visszhangtalanul.

De a játékok többségének eredetéről nagyon keveset tudunk. Legfeljebb első előfordulásukat ismerjük, és látjuk, hogy – mint az előző példa is mutatja-, hogy az évszázadok során egyes játékokból hogyan fejlődnek tovább és át újabb és újabb játékfajták.

Külön játékelmélet is született a filozófiában, elsőként Platónnál, de nála még negatív értelemben. Az ősforrás Schiller, aki szerint a játék az esztétikum alapja. Az utódok közül K. Gross figyelemre méltó, aki a játék értelmét a fejlődésben betöltött funkciójában keresi, és megállapítja: a játékkal az ember gyakorolja, s ezzel tökéletesíti képességeit, pihenés közben kiegészíti az élettevékenységét.

Az első ismert rejtvény, az úgynevezett szfinx – rejtvény, egy Oidiposz mondán keresztül egy ősi napmítoszig vezethető vissza, majd az ókori Görögországban jött divatba a sportszerű rejtvénypróba, vagy más néven rejtvénypárbaj. Itt az ünnepnapokon nyilvános rejtvény versenyeket, úgynevezett szellemi tornákat rendeztek. A győztes jutalma babér -vagy rózsakoszorú volt, de a vesztesről sem feledkeztek el, neki egy kupa sózott bort kellett meginnia!

Az ókori talányokon kívül bizonyára az I. e. V. században élt Zénón volt az egyik atyja a párbajoknak, akit Arisztotelész a dialektika felfedezőjének is tartott. Logikai paradoxonokat talált ki érvelési módszerként, és ebben vitapartnere alapvető téziseiből indult ki, még ha hibásnak is tartotta azt. De pont ezt kihasználva, tiszta logikával kimutatta, hogy ez az alaptétel elfogadhatatlan következtetésekhez vezet. Például négy híres paradoxont talált ki arra, hogy a mozgás csupán illúzió. Ezek:

Akhilleusz

Egy versenyben, ahol a gyorsabb versenyző később rajtol, soha nem tudja megelőzni a lassúbbat (Akhilleusz egy teknősbékát), mert üldözőként, mindig előbb el kell érnie azt a pontot, ahol riválisa az előző pillanatban volt.

Dichotómia

Egy ember csak úgy tehet meg egy adott véges távolságot, ha képes végtelen számú, véges hosszúságú szakasz megtételére (út fele, annak fele és így tovább). Végtelen sok útszakasz pedig véges időtartam alatt nem tehető meg.

Nyíl (repülő nyíl) és Stádium (elmozdulás).

Tulajdonképpen az ókori logikai sztorik szerzői (magyar nevét Kun Erzsébettől kapta) is ezt tették, csak a kiindulási alapjuk volt más. Ők a mindennapok egy – egy egyszerű kérdését, mesterségesen bonyolult történetbe ágyazták. Jellemző példa erre Polükratész meséje:

Az ősi Izraelben élt egy öregember, aki azt hirdette magáról, hogy furfanggal bárkinek túljár az eszén. Hírét vette ennek Sámson, a bírák bölcse és magához rendelte.

- Ki tudnál – e vinni a házamból a piactérre anélkül, hogy a testemet érintenéd? – kérdezte az öregembertől.

- Ez meghaladja az erőmet, – mondta az öreg – de a piactérről a házadba be tudlak vinni, anélkül, hogy akár egy újjal is érintenélek.

- Nekem így is jó – nevetett Sámson.

A piactérre érve azonban elment a kedve a nevetéstől. Miért is?

A párbaj szabályai szerint, ezután választ kellett adni a kérdésre: az öregember anélkül, hogy érintette volna, kivitte Sámsont a piactérre.

A játék szabályai szerint ezután a másik játékos kérdezhetett, azaz adhatta elő saját történetét, megfejtésre.

Az ókori Athén piacterén a kor leghíresebb bölcsei vívtak nyilvános rejtvénypárbajt, egymás kérdéseire felelve. Ismerjük a bölcs Salamon király Sába királynőjével folytatott rejtvénypárbaját, sőt arról is maradt ránk írott krónika kb. 1200 - ból – egy Rajna menti költő Heinrich von Ofterdingen írta, aki Herman thüringiai őrgróf, Wartburg egykori várának udvari dalnoka volt -, hogy a középkor leghíresebb rejtvénypárbaja Wartburgban zajlott le, Wolfram von Eshenbach és a magyar származású Kleingsor aus Ungarland között. Majd a reneszánsz bevezette mindennapjainkba, hogy azután a XIX. század kávéházaiban játékká alakulva, sohasem látott mértékben elterjedjen, és népszerű maradjon napjainkban is.

Valaki így fogalmazta meg a rejtvény és a találós kérdés közötti különbséget. A rejtvény agytorna és egyszerű kérdéseket bonyolult történet burkába rejt. A találós kérdés akrobatika és szellemi bukfencen alapul, tótágast állnak benne a szavak és fogalmak.

A kérdés – felelet, mint fordulat, írói eszköz, szerepel szinte valamennyi vallás és erkölcstan ős – irodalmában.

Így válaszol

- Zarathustra Vistappa király 60 bölcsének

- Salamon király Sába királynőjének

- Yudhistra a víz szellemének (Mahabharatában)

- Eddában a katekizmus kérdve-kifejtő formájában.

A többség még irodalmi műfajokban fordult elő. Eleinte el sem különül az irodalomtól, sőt, szerves részét képezi annak. A legrégibb irodalmi emlékeink kivétel nélkül tartalmaznak rejtvényeket.

A találós kérdések népmesékkel, közmondásokkal együtt terjedtek országról országra, folytonosan alakulva, anélkül, hogy eredetük nyomát megőriznék, így a klasszikus rejtvények legtöbbje csaknem minden nép folklórjában fellelhető és a népek mindegyike magáénak követeli a szerzőséget. A legvalószínűbb az, hogy a talányok valóban több helyen egyszerre jelentkeztek – hiszen azonos kérdésre kerestek választ -, majd az idők folyamán a kultúrák közeledésével, és cseréjével együtt ezek a talányok is egymáshoz csiszolódtak.

Mint a héber irodalom az I. e. III. és IV. század körül keletkezett responzumaiban, ahol a kérdésekre adtak választ - Talmuddal (mesék, mondák, tudományos jegyzetek gyűjteménye) vagy nyelvi, liturgiai – különböző problémákkal kapcsolatban.

Az első ismert találós kérdés a hét görög bölcs nevezetes lakomáján hangzott el. Később a rejtvény párbajokon is bevezették, de már sok évszázad kérdéseiből válogatva és újrafogalmazva. Végzetes hírétől itt még sokáig nem szabadult meg. Az egyik történet szerint Homérosz egyik este sétáján halászokkal találkozott, akik arról panaszkodtak, hogy aznap elkerülte őket a halászszerencse. De tréfával akarták elütni a dolgot, és így válaszoltak Homérosz kérdésére: Amit fogtunk, azt eldobtuk. Amit nem fogtunk, azt hazavisszük. Homérosz, aki az „összes görögnél bölcsebb volt” nyomban rájött, hogy a felelet egyben találós kérdés is, de megfejteni nem tudta, végül nem tudván elismerni, hogy kifogtak rajta, a szégyenbe belehalt. Az utókornak Hérakleitosz árulta el a megfejtést: a halászok tetvészkedtek a parton, és a megfogott tetűket eldobták, a meg nem fogottakat kénytelenek voltak hazavinni.

A találós kérdések magyar elsőségét a XVI. század eleji Cornides kódex és a Döbrentei kódex tartja, de ezek puszta megértéséhez is alapos nyelvtörténeti felkészültség szükséges. Az első magyar nyelvű gyűjteményt egy elterjedt német népkönyv fordításaként nyomtatták ki 1629-ben Lőcsén. A világ legnagyobb gyűjteményét is egy magyar mondhatja a magáénak, Mándoki László néprajztudós 120 ezer találós kérdést szedett össze a világ minden tájáról.

A „Kvíz” angol szó: tréfálkozást, de egyben talányt is jelent. A műfaj a szó mindkét értelmezésével él. Talányok alkotják a gerincét, de tréfás feladatokban is bővelkedik. Lényegében nem más, mint az egykori szellemi tornák modern változata: kérdés – felelet játék, játékos elemekkel tarkítva. Ismeretes még a témakvíz elnevezés, amelynek célja az adott téma minél szélesebb körű művelődéstörténeti megvilágítása, az adott téma köré csoportosított kérdésekkel.

A legősibb kvíz az úgynevezett nehézkérdés, amely szinte valamennyi ősi mítoszban, mondában szerepet kap. Az Oind Védák egyenesen azt tekintik a legmagasabb bölcsességnek, ha valaki olyan kérdést tud feltenni, amelyre senki sem tud feleletet adni. A kérdés – felelet játékok ezután évszázadokon át szerepelnek minden nép meséiben és mindennapjaiban, más – más köntösben, formában.

Napjaink formáját Olaszországban nyerte el, ahol Dupla vagy semmi címen indult, hazárd alapon, fordulónként egy millió líra jutalommal, nagyrészt felbérelt játékosokkal, akikkel a megfejtést előre közölték. A mindentudó versenyzőkkel egy ideig sikerült a nézőket elkápráztatni, de aztán kiderült a csalás, és a televízióadás botrányba fulladt. Innen veszi át Amerika, majd felfigyelnek rá a nyugat – európai televíziók. Országról – országra halmozódik a sikere!

Franciaországban Jugcote a neve: egy szándékosan dodonai fogalmazású definíciót kell megfejteni benne. Egy másik játék a Tirlipot nevet viseli: egy elrejtett igét kell kitalálni a kérdésekkel.

Németországban a 17+4 nevet viseli: itt 21 kérdés alapján lehet kitalálni a megfejtendő személy nevét.

Olaszországban Hajsza a hang után hangzatos név illeti: itt kérdésekkel kell megállapítani a megfejtendő személy nevét.

A kvíz találós kérdései műveltségi tesztek, melyek megfejtésénél kizárólag a tudás segít. Éppen ezért forradalmasította a kvíz a rejtvénytörténetet. A televízió szerencsés technikai adottsága csak másodsorban, elterjesztésében, népszerűsítésében játszott szerepet. Így az ismeretterjesztő fejtörőként, műveltségi próbaként rövid időn belül általánosan elterjedt.

Magyarországon először 1957. április 4.-én 108 percben hangzott el az első vetélkedő a Kossuth Rádióban, Padisák Mihály és Szabó István vezetésével, a Szilágyi Erzsébet gimnázium leányai és az Eötvös Gimnázium fiai között. A műsor sikere hamar folytatásokat hozott létre. Igen hamar, 1957 nyarán a VI. VIT alkalmával, már az első nemzetközi kapcsolásos vetélkedőnek is izgulhatott az ország, amely Moszkva és Budapest között zajlott le. Egy másik elsőséget 1960-ban a Rádióiskola szerzett meg, nyilvános vizsgáján ugyanis először használtak Szellemi totó-t.

Rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert, és rövid időn belül követte az irodalmi háttéranyag megjelenése. Olyan hasznos könyvekről van szó, mint Kun Erzsébet, Vargha Balázs, Lukácsy András, Grétsy László, stb. munkái, amelyek mellett sok külföldi alapkönyvet is ez időben fordítottak magyarra.

Aránylag kevés új játék születik korunkban, de a játékos tevékenység hatóterülete óriásian kitágult. A mai médiumok által uralt világban, eme kommunikációs eszközök jóvoltából milliókhoz sugárzik szét egy – egy okos játék intelligencia fejlesztő hatása. Igen a televízióról van szó, ahol számtalan kvíz műsorral a kezdetekben is a népszerűség csúcsán tartották a Kapcsoltam, Fele sem igaz, Elmebajnokság és egyéb adásokat. A kilencvenes évek pedig a licenc játékok korszakát hozták.

A Rébusz latin szó, azt jelenti, hogy szavak helyett dolgokkal kifejezni valamit. A fákba vésett rovások, a barlangrajzokba rejtett üzenetek, a piktográfiák, azaz a képírások különféle jelei, egytől egyig mind a rébusz ősei. Tehát közvetítőjelként kezdte pályafutását ember és ember között. Az is maradt addig, amíg a betű mai formája ki nem alakult. Az olvasáskultúra rohamos terjedésével, mind jobban homályosul az a képasszociációs készség, amely az embert jellemezte. Ennek következményeként nagy szükség lesz rá, hogy az agyát vizuálisan dolgoztassa, s végül ez a szükséglet lesz a műfaj megteremtője is.

A játéktípus nevét adó középkorban a rébuszok már közismertek, de még nem elég rejtvényszerűek. Egyszerű vizuális gyakorlatok, amelyek minden ötletet nélkülöznek. A betűt elterjesztő újkorban a rébusz pedig már nem is agytorna, hanem gyógytorna. Franciaországban használták először a rébusz szót a képtalányok megjelölésére, a XV. században, s századról századra érdekesebbek és népszerűbbek lettek. Végérvényes sikerüket a sajtó, a nyomtatás elterjedése hozza meg.

Századunkig nem változtak a szabályai, így rejtette világítótorony képébe (majak = világítótorony) a nevét Majakovszkij is. A folyóiratokból és családi lapokból már szinte elmaradhatatlanok a rébuszok. Fogalommá válnak, mondások születnek róluk, emberek ezreit foglalkoztatják.

Századunk fordulóján a képrejtvény átcsap a végletbe, a rébuszokat úgy agyon halmozzák ötletekkel, hogy az már a megfejthetőség rovására megy.

Például a Rakéta című rejtvényújság az alábbi rébuszt közölte:

A lap szerint ennek a semminek nem is egy, de harminc megfejtése van. Nézzünk hármat a sok közül:            Ahol nincs, ott ne is keress!

                                   Nesze semmi, fogd meg jól!

                                   Kint tágasabb!

és így tovább. Korunkban pedig már letűnőben vannak a képtalányok, helyüket újfajta talányok veszik át:

Ugyanaz kétszer: megfelelő számú különbség megtalálása a hasonlónak ható két kép között.

Bűvös ábra: egy rajzban még valaki, vagy valami van berajzolva. Megkeresése a feladat.

Logi ábrák: egy sorozat ábra folytatásaként kell kitalálni, milyen ábra hiányzik, az ábrák logikai sorából következően.

Párhuzamosan velük kialakult egy új rejtvény típus is, a szó- és betűtalány, eredeti nevén: logogrif. Az ilyenfajta rejtvények legnagyobb mestere a magyar Gratzer József volt, akinek két talánya azóta szállóigévé vált:

ÁBRAHÁMNAK NEM VOLT FIA

O   L   G   A

Megfejtésük: Hátizsák                     Esztelen szolga, ól mögött, gatya nélkül áll.

A világ egyetlen Betűrejtvény abc-je ugyancsak az ő nevéhez fűződik. Íme három példa belőle:

A világ egyetlen Betűrejtvény abc-je ugyancsak az ő nevéhez fűződik. Íme három példa belőle:

                                   A – Látszat                (Látsz „A” – t)

                                   B – Jób                      (Jó „B”)

                                   C – Különc                (Külön „C”)

Az első szójátékok, szópárok – valamikor mágikus eredetűnek vélt – varázsszavak voltak, például: hókusz – pókusz. Innen már csak egy lépés volt az önálló szavak mágiájáig. Fennmaradtak oda- vissza olvasható görög betűsorok, ezeket néha körbe írták, és a napistent jelképezték. A ténynek, hogy egy mondat visszafelé olvasva is értelmes, titkos erőt tulajdonítottak a régiek. Mágikus formulák születtek, ezek közül máig a legelterjedtebb a római idők közkeletű palindrom négyzete, amelyet amulettként viseltek nyakba akasztva, s házak falára írták védőmondásul. Korán feltűntek az irodalomban a palindrom versek. De az első és igazi szerző után Szótadészi játékoknak nevezték. Az I. e. III. században élt görög költőt tartják a későbbi korokban palindromnak hívott játék első szerzőjének. Platón fedezte fel, hogy Homérosz híres Midiász epigrammája visszafelé is értelmesen olvasható. Az első tervszerű formabravúr Optatianus Porfyriusnak köszönhető, akinek verseiben hexameterek és pantaméterek váltják egymást, de egyúttal a sorok visszafelé is értelmesen olvashatóak, ugyanazon versmérték szerint. Fennmaradtak a császárkorból olyan sorok, amelyek visszája visszafelé olvasva borsos értelműek. Akárcsak az anagrammát, a palindromot is az a hiedelem kísérte, hogy a rejtett értelemnek mágikus ereje van. A vers formaművészei régen felismerték, hogy a visszatérő, ismétlődő, fordítva felsorakoztatott szavak, sorok és képek egyéni belső ritmikája hatásfokozó erő lehet. Szinte zenei módon az. A visszatérő frázisok zenei elemzése - a rondó – a költészetben is polgárjogot nyert. A régi provencei költészet (Carmina Burana) mutat fel ilyen darabokat, hogy a népdal szép példáiról ne is szóljunk.

A középkor elsősorban szövegrejtő formulának fogta fel a palindromot. A dijoni Benigna – kápolnában például még ma is látható egy híres kettős felirat. Egy angyalszobor alatt jámbor hexameterek olvashatók, melyeknek szerzője a bűnök elkerülését javasolja az olvasónak. Két felirat áll mellette:

                                   Olvasd rendesen, és üdvözülni fogsz.

                                   Olvasd fordítva, s az enyém leszel.

Ebben az olvasatban csupa bűnre csábító felhívást láthatunk. Ilyen szópalindromok igen gyakoriak voltak később is. Az ilyen alkotásoknak német földön rákvers volt a nevük, amit neveznek még rákmondatnak, tükörmondatnak is.

Kétféle palindromot különböztetünk meg egymástól:

A. Tökéletes

Visszafelé olvasva is ugyanazt az értelmet kapjuk. A magyar nyelvben néhány igen szép példány található ebből a fajtából. Lássuk a leghosszabbakat:

találat – icipici – rókakór – gárdanadrág – kenderednek

B. Átköltő

Visszafelé olvasva értelme is megváltozik. A magyar szókincs ebből is bőséges példát tud nyújtani:

zseton (notesz) – darázs (szárad) – kapuk (kupak) – késsel (lessék) – sokkal (lakkos)

A fordítva is olvasható szövegek divatja az ókorban kezdődött, a középkorban tetéződött, majd mind fokozatosabban lanyhult. Kivétel az egész világon talán egyedül Magyarország, ahol a játékot az újkorig alig ismerték, a XIX. században viszont úgy felkapták, hogy évtizedekig zengett tőle az ország. Babits Mihály bukkant rá először egy fordítva is értelmes mondatra:

            Római fővezér – Rézevő fia Mór.

De Karinthy Frigyes itt sem tűrhette, hogy lefőzzék, s vetélkedésük nyomán (Hadik Kávéházban) hamarosan megszületett nálunk is a játék Sátidrof vagy Avtidrof névvel.

Surányi Miklós hosszú ideig tartotta a leghosszabb rákmondattal az elsőséget (24 betű), amíg Varga Tamás tanár össze nem állított egy még hosszabbat (27 betű). A leghosszabb palindrom mondat címmel az óta Demők Béla rejtvényszerző készítette: 79 betűből áll.

Rengeteg játékos változata terjedt el az idők folyamán:

1. A játék bizonyos tengelyből indul ki, például „Z” betűből, és erre kell, jobbra és balra is kiépítenünk palindrom szavunkat. Jelen esetben a következő megoldás is lehetséges:

ÉZÉ – GÉZÉG – IGÉZ ÉGI

2. A játék egy megadott tükörszóból indul ki és ebből kell tükörmondatot szerkeszteni, szavak hozzátételével.

3. Egy palindrom mondat összes szavát megadjuk (összekeverve vagy abc – rendben):

üt – engem – kerek – nem – meg – tűm

és ebből kell rekonstruálni az eredeti mondatot. Íme: Meg nem üt, kerek tűm engem.

4. A szavak meghatározásait adjuk meg, oda és vissza (átköltő változat), csak a palindrom szót kell kitalálni.

5. A palindrom szórejtvényben egy megadott mondatot kell tükörmondatban elmondani.

Például: Balatonalmádi számos víg kedélyű polgára = Sok almádi vidám lakos.

6. Egy szóból úgy olvashatunk ki visszafelé haladva értelmes szót, ha egy betűt kihagyunk belőle. Csak a szavak meghatározásait adjuk meg.

Például: Régi Lottó játék – T = Elszégyelli magát.

Megoldás:     LUTRI – T = IRUL

A vallásos titkos irodalom rejtőeszköze volt a kezdeti időkben. Az abecedarius például a csuklás elleni varázsmondás szerepét töltötte be. De fordított folyamatban olykor nyelvi tévedések is váltak mítoszteremtő erővé. Ilyen hibás értelmezés eredményeként nőttek Mózesnek szarvai, s halt mártírhalált 11 ezer szűz. Eredetileg a szakrális költészetben és a szent könyvekben alkalmazták, a szerzők a sajátságos megjelölési rendszerrel igyekeztek védekezni a későbbi illetéktelen behatolások, elhagyások ellen. Ez a technika már a babiloni iratokban is feltűnik. A görög irodalomban Diogenész Laertioszt (i.e. II-III. Sz.) tartják jeles akrosztichon gyártónak, de Ciceró közli, hogy már Ennius verseiben is fellelhető ilyen technika, sőt a szibilla jóslatok szintén tartalmaztak hasonlókat.

A technika felül nem múlt ókori mestere Publius Optatianus Porfymus, aki nem csak különböző tichonokat mesterkedett költeményeibe, de képeket is épített beléjük, az összeolvasható betűk sajátos elhelyezése révén.

Már az ősi Kínában is használták Taoista, buddhista mesterek és tanítványaik, akik u.n. családot alkottak, ezért, akárcsak egy családban, egy nemzedéken (és nemen) belül,a tanítványok kéttagú szerzetesi nevének egyik tagja azonos volt, a másik tagja pedig a tanítványok rangsora szerint összeolvasva, valami kegyes mondást adhatott ki.

A középkorban a szerzők neve, de még inkább a megénekelt személyiség neve szerepelt az akrosztichon tárgyaként, de egy korai Trisztán legenda feldolgozása tartalmaz a témára vonatkozó akrosztichont is. Hans Sachs is alkalmazza a verstechnikát, amely aztán a dalnokversenyek egyik feladványa lett. A francia középkorból Villon neve emelkedik ki. Tudjuk, hogy balladáinak ajánlásába nem egyszer saját nevét rejtette el.

Volt egy idő, amikor túlnőtt saját keretein és politikai szerepet kapott. Az elnyomott népek ugyanis akrosztichonba kezdték rejteni forradalmi jelmondataikat. Németországban a francia megszállás idején, díszkivilágítást rendeltek el Napóleon születésnapjára (ablakokban gyertyát kellett gyújtani!). Az egyik ismert hazafi a gyertyák mellé egy táblát is kitett a „ZWANG” azaz kényszer felirattal. Amikor a rendőrség elhurcolta, azzal védekezett, hogy a kicsi ablak miatt a teljes szöveg nem fért volna el, így a ZWANG csak a: Napóleon születésnapjának ünneplésére mondat akrosztichonja akart lenni. Hogy mi lett a fogoly sorsa, arról már nem szól a fáma.

A leghosszabb akrosztichon a XV. században született, egy bizonyos Johannes Rothe tollából, Thüringiai krónika címmel 773 versszakos versében a verskezdő betűkben saját életét meséli el.

Az akrosztichon, sor elejét jelent. Lényege a betűrejtés, megoldásként a sorkezdő betűket kell összeolvasni. Mellette ismer az irodalomtörténet telisztichonokat, ahol a sorvégi betűkbe rejtik a szöveget, és ismer mezosztichonokat, itt a középmetszet után következő első betűkben rejtették el a maguk üzenetét. Kettejük, hármajuk párosítása az óta is gyakori.

Ismert még a Kronosztichon, a számok elrejtése versben, ami csak olyan nyelvekben lehetséges, amelyekben betűk jelzik a számokat is (latin). A későbbi századokban főként latin nyelvű sírfeliratokban találkozunk néha vele: az életkort vagy a halálozási dátumot jelölték meg vele.

Közeli rokon még az Abecedarius, amely az ABC teljes vagy részleges betűsorára készült vers. Az egymást követő betűk nemcsak a versfőkben, hanem az egymást követő szavak elején is szerepelhetnek. Nevezetes Jean Paul: Az élet ábécés könyve című verse, amely szakaszonként váltogatja a főnévkezdő betűket.

A másik rokon a Notorikon, itt egy adott szó betűit úgy is tekinthetjük, mint más szavak kezdőbetűinek sorát. Így számtalan jelentés volt kiolvasható, például a katakombákban élőknek a Krisztus jelként szereplő: IKHTON betűkből, ugyanúgy értelmezte MÁRIA nevét számtalan módon a skolasztikusok hada.

Magyarországon volt egy játék, aminek egyetlen szabálya úgy szólt, hogy meghatározott szavakkal történeteket kellett elmesélni. A játékosoknak a játékmester által föladott szóra úgy kellett válaszolniuk, hogy a válaszok szavai a föladott szó valamelyik betűjével kezdődjenek. Az utolsó játékosnak egy történetet kell elmondania, amelyben az időközben feljegyzett szavak szerepelnek.

Hazánkban Tinódi Lantos Sebestyén korába terjedt el az akrosztichon, aki maga is így szignálta műveit. A XVIII. századig irodalmunkban számos költő írt így verset: Balassi, Ilosvai a legismertebbek közül. Volt olyan poétánk is a XV. században, akinek neve is csupán akrosztichonban maradt fenn, egyébként nem is tudnánk róla: Vásárhelyi András a neve.

A szövegrejtő technika, amely a költőktől indult ki, a jelenkorra jobbára társasági szórakozássá szelídült. A szabály szerint köznapi szavakhoz kell rájuk jellemző értelmet keresni. Ugyanilyen módon használják fel a notorikont a modern reklámfeliratok is. Az akrosztichon költészetre ma már senki sem gondol, legfeljebb a dilettánsok eszköztárát gazdagítja.

A műfaj megteremtője az i.e. 500 körül élt herminoei Laszosz volt, aki olyan himnuszt írt szülővárosa védőistenéhez, Déméterhez, amelynek egyetlen szavában sem fordult elő „S” betű. Egyes betűk tudatos mellőzése a betűk mágikus erejére vonatkozó ősi hiedelmekre vezethető vissza. Az utódok már nem is egy, de valamennyi betűnek hadat üzentek. Laszosz példáját Pindarosz és mások követték. Az egyiptomi Thrüpiodorosz egy elbeszélő költeményének 24 énekét úgy írta meg, hogy az egyes énekekből az abc-nek mindig más és más betűje hiányzik, énekenként váltakozva.  Egy Gordianus nevű középkori szerzetes ugyanezen a módon írta meg a 24 fejezetből álló világtörténetét. A XVIII. század végén Gottlob Wilhelm Burman egyik kötetének összes verséből hiányzik az „R” betű. A lipogrammatikus (betűelhagyó) módszer még az irodalom nagyjait is csábította. Lope de Vega például öt novellát írt öt magánhangzó elhagyása kedvéért.

A rejtvényfejtők már az ókorban megunták az eleinte izgalmasnak tűnő, de minden komoly fejtörőhöz méltatlan játékot, és visszatértek a szellemi tornák eredeti szabályaihoz. A középkor ugyan ismét divatba hozta a játékot, nagyszabású költői versenyeket rendeztek Spanyolországban, Franciaországban és Németországban, de már fordított előjellel, azt szabva feltételül, hogy bizonyos találós kérdésekre csak olyan választ lehet adni, amelyben a latin abc valamennyi betűje szerepelt. Emellett tovább éltek a hiedelmek. Még a középkori szerzetesek sem választhattak maguknak például „R” betűs nevet, mert szerintük ilyen nevek viselői rossz útra térnek és elkárhoznak.

Az első hazai betűelhagyó vers 1755-ben látott napvilágot, a debreceni református kollégium professzora Varjas János tollából (1721-1786), érdekessége pedig az, hogy „E” és „É” betűt kivéve minden magánhangzót száműz soraiból, ezzel a világon egyedülálló és más nyelvben, mint a magyarban meg sem valósítható rejtvényjáték alapjait vetette meg.

Már maga a vers címe is szenzációt keltett:

            Megtért embernek énekje, melyet nem régen szerzett és egy megkeseredett, de

            reménységgel teljes Lélek képében tett fel egy nevezetlen ember Debrecenben.

Maga a vers 275 sorból áll, s e zsoltárhoz zenét is szerzett a tudós professzor. Szilágyi Sámuel szuperintendens tréfásan ezzel a megjegyzéssel juttatta vissza Varjasnak, a megküldött bűnbánó éneket:

            Uttszú húgunk, lúdhúst szúrjunk, úgy újuljunk. Ujjuju!

Így bár figyelmét felhívták a többi magánhangzóra is, de Varjas megmaradt a maga hangzójánál. Az utánzók, epigonok hada azonban már tovább kalandozott. Édes Gergely hagyatékából egy az abc minden magánhangzójára írott verset találtak.

Szerfelett szertelen sebességgel terjedt e nyelv: orosz Ádám egerszalóki plébános szintén megszállottja volt az „E” betűnek. Egy ízben még prédikációt is készített fogadásból, csupa „E” betűvel. Egy „E” betűs szótárt is szerkesztett, hasonló meghatározásokból állítva össze:

            Villa                =          kés felesége

            Halastó           =          egy hely, melyben régente fejedelmek részére keszegek fetrengtek

Már 1799-ben feltűnik egy magyar Szó-játék című gyűjtemény, melynek szerzője megpróbálkozik többek között „e-vacalisu” énekkel is. 1814-ben Kölcsey Ferenc és Szemere Pál Felelet című szellemes paródiában pellengérre állították a maradiságot, a mesterkedő költőket, így többek között Varjas Jánost is, aki ezután lett igazán nevezetes. Arany János még 50 esztendővel később is utal rá, bár rosszallóan, a nehézkesség példájaként említve. E bírálat olyan hatással járt, hogy évtizedekig semmilyen említésre méltó nem történt a nevezetes magánhangzó körül. Egészen addig, míg Karinthy Frigyes fel nem fedezte magának, és társasjátékot nem készített belőle. Kialakult az új nyelv, melyet Karinthy nevezett el később igen találóan „Eszperente”-nek, és amellyel új fejtörők egész sora került be a rejtvény irodalomba.

Karinthy titkárának múlhatatlan érdeme, hogy megkísérelte összeállítani az első e betűs szótárt (Gratzer József). Az Eszperente mintájára egy humoristánk, Heves Ferenc megalkotta az oszporontót. Egy levelet írt a rejtvényújság szerkesztőjének, csupa „O” betűvel, majd csupa”A” betűvel folytatta. Tímár György volt az, aki drámaszinopszisokat gyártott csupa „E” betűvel.

Kant írta: Nevetéssel reagálunk, amikor a feszült várakozás hirtelen semmivé foszlik. Ugyanis a valószínűnek látszó következő láncszem helyett, rendszerint valami egészen más következik, s ez először meghökkenést vált ki, majd nevetést. A hoppon maradt várakozást illusztrálja Freud példája:

- Mi az a kannibál, aki megette saját apját és anyját?

- Árva

- És ha összes rokonát is megette?

- Egyedüli örökös.

- Találhat rokonszenvet az ilyen szörnyeteg?

- Hogyne, a szótárban, az R betűnél.

A vicces találós kérdések pedagógiai funkciót is betöltenek: rugalmas gondolkodásra, gyors észjárásra nevelnek. Megtanítanak, hogy szokatlan szemszögből, új módon lássuk a dolgokat, s ez közelíti a rejtvények világa felé a viccet.

A humor latin szó: folyadékot, nedvet jelent. Már az ógörögök a mélyhumorú élcek hívei voltak. Attika híres lakói elmésségéről, a finom humort mindmáig attikai sónak nevezik. A sötét középkor után Olaszország lett a viccek bölcsője. A Toscanai Arezzo városában látott napvilágot 1380 – ban Poggio Bracciolini, ismertebb nevén Fiorentino klasszikus vicckönyve. A reneszánsz korában finomabb formát ölt. A mérvadó Franciaország lesz. A Bonnot is francia szó, jelentése: elmés mondás, élc, adoma. A rokokó kortól kezdve ugyanis a francia mondások úgy elterjedtek, hogy a bonnot maga is nemzetközileg használt szó lett. A vicc maga német eredetű szavunk. Hazánkfiai sokáig próbálkoztak új, magyar szóval helyettesíteni. Nevezték: elménckedésnek, elméncségnek, stb. Majd megszületett az élc Döbrentei Gábor író tollából, és rögtön el is terjedt.

A vicc néhány alapformája nagyon hamar kialakult.

Londonban, 1739-ben Joe Millertől megjelent vicckönyv először tartalmazott gyerekszáj vicceket. A gyűjtemény olyan népszerű lett, hogy a szakállas vicceket ma is joe-millernek nevezik Angliában.

A skót vicceket már a XVII. században mesélték egymásnak az emberek, ami szorosan összefügg I. Jakab brit királynak a trónralépésével, ő ugyanis udvarában minden jövedelmező állását skót honfitársainak juttatta, akiknek híres takarékossága pénzügyileg is szilárdabb alapnak tűnt. A háttérbe szorított britek erre csattanósan tálalt történeteket kezdtek terjeszteni a skótok takarékosságáról.

Hasonló vicceiről híres a bulgáriai Gabrovó, amelyet ma már a humor fővárosának neveznek, jelzőjét humor és szatírafesztiváljaiért kapta, amelyet minden év május 21-29. között rendeznek. Az akasztófahumort állítólag a francia forradalom idején egy arisztokrata indította hódító útjára, akinek lenyakazása előtt levágták hosszú haját, s ő közben átszólt társának:

- Nem tudja véletlenül, mennyi borravalót szokás ilyenkor adni?

A pesti vicc világhírű, ugyanis mi lényegesen több viccet exportálunk, mint importálunk. Két fajtáját ismerjük: a nép eredetű magyar viccet, amely mögött többnyire valami bölcselkedés és tanításféle húzódik meg, a másik a tipikusan pesti vicc, amely gyakran öncélú és nem is mindig eredeti, s többször alapul szóviccen, mint helyzetkomikumon.

Mi tehát a vicc? Komédia dióhéjban, de olyan komédia, amely témáját tekintve éppúgy lehetne tragédia is. Nézzük végül G. B. Shaw - t, aki a következőképpen magyarázta el saját humorának titkát:

„Megvizsgálta egy szemorvos barátja a szemét, és közölte, hogy semmi érdekeset nem lát benne, mivelhogy normális. Én ezt úgy értelmeztem, hogy olyan, mint akárki másé. Ő azonban ezt az elgondolást elutasította, mint paradoxont, és elmagyarázta, hogy optikai szempontból kivételesen szerencsés vagyok, mert normális a látásom, amennyiben tökéletesen éles, és hogy ezzel a tulajdonsággal az emberek mintegy 10%-a rendelkezik csupán, a fennmaradó 90% szeme abnormis… Nos, hát lelki szemeim, épp úgy, mint a külső kettő, normálisak: egészen máskép látom a dolgokat, mint a többi ember, ráadásul sokkal jobban.”

A titkosírás, régebbi nevén kriptográfia illetve kriptografika (krüptosz = rejtett, görögül) számunkra azért érdekes, mert megfejtésének módszere a rejtvényével azonos. A mai „sifírozott” elnevezése a francia schiffre szóból ered (jelentése: rejtjelezett), amelyből német közvetítéssel alakult át a XIX. század végén.

Az írásnak még nyoma sincs az őskorban, amikor különféle testvér törzsek már titkos jelrendszerrel rendelkeztek, így üzenve meg az utánuk érkezőknek, hol találhatóak például a vadászterületek, és ilyen jelrendszert találunk még ma is egyes afrikai és ausztrál primitív törzseknél.

A kriptográfia jelentősége az írás elterjedésével párhuzamosan nőtt és alakult ki. Az írás kezdetei valahol az ősi Mezopotámiában alakultak ki (képírás), ez pár ezer év fejlődése után, fogalom és szótagjegyes írások közvetítésével alakult át Föníciában betűírássá, amely azonban még csak mássalhangzók halmaza. Az írás végső formáját a görögöktől kapta.

A titkosírást a spártaiak híres szkütalájából származtatják (hengeres alakú, botra igen szorosan és pontosan felcsavart keskeny bőrszalag), a bőrszalagra a bot hosszában írták fel a közleményt, az írást csak az tudta megfejteni, akinek éppen olyan hosszú és vastag botja volt, mint az üzenet elküldőjének. Hérodotosz már az i.e. V. században írt láthatatlanná tett írásokról. Az i.e. IV. században Aineisz Taktikosz várostromokról szóló Poliarkétika című könyvében 16 titkosírás változatot említ már. Köztük olyanokat, mint a levélkereket (fonalakat húztak keresztül azokon a lyukakon, amelyek az elküldeni kívánt üzenet szövegét adták, minden egyes lyuk ugyanis egy betűt jelentett), vagy a hatszor hatsoros szorzótábla jellegű számírást, amelyben minden betűt kétjegyű szám helyettesít, a koordináták a betűk helyét jelölik.

A XVI. században fordultat állt be a titkosírások történetében. Johannes Tritheim megalkotja az ABC valamennyi lehetséges betűeltolásos variációját tartalmazó táblázatát, ez a titkosírás addig ismert legbiztonságosabb rendszere, ugyanis a transzpozíciós tabellán, minden egyes nyílt betű behelyettesítésére 26 különféle jel, egy egész ABC áll rendelkezésre. Módszerét egy XVI. századi francia nemes, Blaise de Vigenére fejlesztette tovább (megfejthetetlen jelzővel tisztelték), s csak 1863-ban kísérte siker a megfejtők munkáját.

A XVII. században élt a modern kriptográfia megalapítója, XIV. Lajos király rejtjelező szolgálatának a vezetője: Antoine Rossignol. Rendszerének a Nagy chiffre nevet adták, amelyet csak 1890-ben sikerült megfejteni. Lényege: minden szóösszetételhez egy – egy számcsoport illeszthető. E századot nevezték egyébként a titkosírások virágkorának. Ekkor született meg a kriptográfia „altudománya”, a kodisztika: a titkosírásokat érintő ismeretek rendszere, a velük való elméleti és gyakorlati foglalkozás.

Újabb fordulópontot egy dessaui német professzor, Woeke ötletének felhasználása hozott. Kétkönyves kódokat készítettek ez alapján. Az egyik könyv volt a szövegkönyv (siffráns), a másik pedig a megoldókönyv (desiffráns).

A legelső magyarországi titkosírási dokumentum Corvin János horoszkópja, 1473 – ból. A következő egy 10x12 cm nagyságú könyvecske, amely 1529 – 1540 között készült, és csak napjainkban sikerült megoldani. A Rohonci kódex – ről van szó, amelyet végül is Gyürk Ottó háromévi kísérletezés után oldott meg, egyébként ő volt Gárdonyi Géza titkosírású naplójának is sikeres megfejtője.

A világ legterjedelmesebb titkosírású könyvei a Mongol Tudományos Akadémián találhatóak. A XI: századi lámaizmus tanításait tartalmazzák, a Kandzsur 109 kötetes, a Tandzsur 226 kötetes, és jórészt még ma is megfejthetetlenek, bonyolult jelképrendszerük miatt.

Görögül: ana – grammata, vagyis új írást, még egy írást jelent. Eredetileg kultikus célt szolgált, transzcendens üzenetnek vélték az egy szóból vagy névből, betűátcsoportosítással kiolvasható

új értelmet. És ennek a mágikus értelmezésnek megkülönböztetett jelentőséget –hatalmat- tulajdonítottak. Így vált például kabalisztikus módszerré, amelynek során egy szó betűinek okszerű átcsoportosítása értelmezte magát a fogalmat. Hasonló felfogás uralkodott egyes keleti vallási tanításokban, de a középkori keresztény misztikában is. Az angyali üdvözlet első sorából például jámbor szerzetesek 1200 Máriát dicsérő sort állítottak össze anagrammatikus úton.

A név anagrammák keletkezésének az a hiedelem az oka, hogy a névből kiolvasható titkos értelem meghatározza a név viselőjének tulajdonságát, sorsát és életútját. Ezt a babonát még a felvilágosult szellemek közül is sokan elhitték, sőt vallották:

                        Heltai Jenő                                        Ihlet a nője

                        Szörényi Levente                             Zenés nyelvet ír ő

                        Salamon Béla                                   A méla sablon

                        Nagy László                                     Lágyan szól

                        Karinthy Frigyes                               Híres így firkant

és a hasonló anagrammák még táplálták is ezt a babonát.

Anagramma, a betűjátékok fejedelme, ugyanis több mint 2000 éve tartja a népszerűségét a betűrejtvények között. Az i.e. III. században találkozunk először vele, egy Lükhophrón nevű görög költő kapcsán, aki Ptolemaiosz király nevének betűit boncolva, s új szavakká szőve kialakította az „Apo melitosz” azaz Mézből való anagrammát.

A játék mértéktelen tisztelete az egészközépkoron át tartott. Az anagrammagyártáshoz minden írástudónak értenie kellett, ugyanezért G. Froben német író a XV: században ki is adott egy Anagrammatopoea című könyvet, amelyben a betűátcsoportosítás tudományára oktatta az avatatlanokat. A középkor barbárabb esztendeiben a tudományok titkosságát segíti. Egész hosszú szövegeket, tudós formulákat rejtenek összekevert betűk mögé az alkimisták (Roger Bacon anagrammában jegyzi fel például a lőpor receptjét), s ugyanígy járt el egyszer Galilei is. Az anagrammabalett az uralkodóknál volt népszerű: egy-egy király köszöntésére, vagy dicsőítésére élő betűk csoportosultak különféle koreográfikus alakzatokba.

Divat az anagramma a reformáció évtizedeiben is. A hitvitázók egymás nevezetesebb idézeteiből készítettek gúnyos értelmű anagrammákat. A nagy anagramma felvirágzás kora mégis a XVII. – XIX. század idejére esik, ez egyben a politikai jellegű betűjátékok fénykora is. A XVIII. században anagramma klubok, egyletek, társaságok alakultak. Divatba jöttek a mai bridge – vacsorákhoz hasonló anagramma teák és vacsorák. A XIX. században járvány erejével tört ki az anagrammaláz, s néhány évtizedre átvette az egyeduralmat a társasági szórakozások körében. Londonban lett az anagramma először szalonjáték, ahol meghatározott névből vagy szövegből kellett anagrammákat készíteni, s a legsikerültebbeket gazdagon díjazták is.

Kuriózumként itt említendő, hogy a XIX. század elején egy német költőnő, Unica Zurn egy teljes verset írt a vers címének (Ezer varázslat) anagramma változataiból.

Hazánkban az első ismert anagrammát a számkivetett kurucok készítették Rodostó nevéből (ostorod). Előfordultak irodalmunkban anagramma álnevek:

                        Kazinczy Ferenc                  Zafír Czenczy  (nem minden betűt használt fel)

                        Zalka Máté                            iskolavárosa (Mátészalka) betűiből választott nevet

A XX. században társasjáték lett belőle. Szabályai úgy módosultak, hogy közismert nevekből kellett új betűcsoportot létesíteni. Ennek a lényege a véleményközlés, a kritika, s ezt legjobban az anagramma szó anagrammája határozza meg: Na, maga mar!

A szórakozás új formája nagy népszerűségre tett szert, s különösen a húszas – harmincas években mulattak vele mindenfelé. Karinthy Frigyes e játéknak is nagymestere, így definiálta a játékot: egy csomó betű ismerete, amelyet agyunkban raktározva magunk előtt látunk, egyszerre egy új szó létrejöttét idézi elő.

A világ első anagramma királya egy Billon nevű Aix-i ügyvéd volt, aki XII. Lajos király nevéből nem kevesebb, mint 500 anagrammát mesterkedett össze. Jutalma 12 ezer lívre évjáradék volt. A következő már magyar, Sebestyén Gábor, aki Bartakovics Béla nevére 5068 anagrammát rakott össze, de csak addig, míg Likó Zoltán felesége nevére 10 ezer anagrammát nem szerkesztett. Nézzünk néhány példát Váradi Erzsébet nevére:

                        Tiszába ér vedre

                        Zsebeidet varrá

                        Baráti eresz véd

                        Várt az ebédre is

Azóta nagy sok változata terjedt el. Nézzük meg a legismertebbeket:

I. Anagrammoid

            Egy teljes helyett több rész anagrammából kell következtetni a megfejtést adó szóra             (amelyből a részanagrammákat kialakították).

II. Pajzsjáték

            Betűket egyenként kartonlapra írjuk, kiosztjuk a résztvevőknek, akik ruhájukra tűzik, s             egymás mellé állva kell kialakítaniuk a megfejtést.

III. Társasjáték I.

            104 lapra írt betűkből 6 – 10 lapot kapnak, illetve húznak a játékosok. Aki először   használja fel (rakja le) az összes lapját, nyeri a játékot.

IV. Társasjáték II.

            Egyik változata szerint mindenki ugyanazokat a betűket kapja.

V. Társasjáték III.

            Karinthy Frigyes változata szerint, mindenki hét darabot húz, és abból kell kiraknia a szavakat, majd húzva újra hétre kiegészítenie lapjai számát, egészen a pakli végéig. A végeredményt a kirakott szavak négyzetes összege dönti el.

VI. Névjegyfejtörő

            A megadott képzelt névjegy alapján kell kitalálni, hogy mi a névjegy tulajdonosának foglalkozása illetve lakhelye.